Kik Karajan szólistái?

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata – 2014. szeptember 10.

Herbert von Karajan halálának 25. évfordulója alkalmából az EMI lemeztársaság új tulajdonosa, a Warner Karajan összes zenekari felvételét kiadta kétszeresen is újonnan keverve: hangtechnikailag is, csoportosítás tekintetében is. Utóbbi azért is üdvözlendő, mivel toizenhárom, egyenként négy és tizenhárom lemez közti kollekciók jelentek meg – szemben az elmúlt években divatba jött túlzottan sok lemezből álló kiadványokkal, köztük az EMI hat évvel ezelőtti – Karajan születésének századik évfordulója alkalmából kiadott - nyolcvannyolc lemezes dobozával ugyanebből az anyagból. A szerkesztés szempontja kombináltan kronologikus és szerzők, illetve területek szerinti. Karajannak az EMI-nál készített versenymű-felvételei két dobozba kerültek, az elsőbe az 1948 és 1948 közöttiek, a másodikba, mely jelen recenzió tárgyát képezi, az 1969 és 1984 között készültek.

Maga a doboz keveri az időket, barokk zenével indul és zárul, közte főképp, de a művek hossza miatt olykor ettől eltérve, kronológia szerint halad. A cím nemcsak leíró, jellemző is. Karajan és szólistái. Idővel ugyanis kialakult, hogy Karajan bizonyos szólistákhoz különösen kötődött, néhányat a sajátjainak tekintett, ahogyan egyeseket más szólistáiként tartott számon. Mikor hajdanán a Deutsche Grammophon arra próbálta rábeszélni, hogy Anna Tomowa-Sintow mellett mással is dolgozzon, s utaltak Kiri Te Kanawa kimagasló eredményeire, azzal hárította el, hogy nem az ő énekesnője. A szóban forgó gyűjtemény szépen mutatja, kiből válhatott igazán az ő szólistája.  

Vivaldi A négy évszak című darabját más felvette egyszer korábban a Deutsche Grammophonnál zenekara elsőhegedűsével, Michel Schwalbéval. Egyik késői felvételén Anne-Sophie Muttert kíséri, aki jó másfél évtizeddel később karmester nélkül újra felvette a művet, immár erősen a historikus tendenciák hatása alá kerülve. Botorság azt állítani, hogy Karajan 1984-es Vivaldi-felvétele régimódi. Kis zenekar, szép, áttetsző hangzás. Persze lassúak a tempók, de nem túlzottan: egyetlen helyen sem mennek túl a ma kétségkívül túlzottan preferált szemlélet melletti tűréshatáron, egészében persze igen, s kétségkívül más az alapszemlélet. Így viszont a mű dallamívei sokkal jobban megmutatkoznak. Kevesebb izgalom, vihar, effektus, viszont a melodikus ívek pregnánsabb megmutatkozása, ráadásul igen szép hangzással. Bizony Karajan is haladt a korral. Vessük csak össze ezt a gyűjtemény utolsó lemezével, melyen Maurice Andrét kíséri Karajan négy trombitaversenyben. Bár csodálatosan szép, itt kétségkívül nagyon fényesen romantikus és igen tömör hangzást hallunk. Ezek pompás hangzása időközben finom kamarazenéléssé alakult. Hibája a kiadásnak, hogy nem tüntet fel bizonyos adatokat, A négy évszak kapcsán például azt, hogy ki csembalózik. Illetve kik csembalóznak. Ez érdekes pedig – bár sajnos annál kevés, amilyen érdekes lehetne. Ugyanis ketten csembalóznak, William Read és maga Karajan. Sajnos azonban Karajan nem egyedül játszik, így nem köthető hozzá igazán a kíséret, ami amúgy is inkább finoman a háttérben marad.

Karajan négy szólistával dolgozott újra és újra, két zongoristával és két hegedűssel. Az első zongorista, akivel öt versenyművet is felvett, Walter Gieseking volt. A második, akivel nyolcat, Alexis Weissenberg. Vannak ráadásul átfedések: Beethoven G-dúr és Esz-dúr zongoraversenye. Ezek összevetése nemcsak a két pianista eltérő játékáról árulkodik, hanem Karajan jócskán eltérő viszonyulásáról is. A Giesekinggel készített Beethoven-felvételek kifejezetten pergő tempójúak, Karajan érzékenyen, finoman kísér. Amikor a hetvenes években mind az öt Beethoven-zongoraversenyt felvette, más volt a helyzet. Karajan ekkor a karmesterek karmestere volt, s rátalált arra a pianistára, akivel teljes mértékben megvalósíthatja saját elképzeléseit. Mutterben és a késői években preferált más fiatal szólistákban is ezt szerette, tökéletes technika, mellette nyitottság az ő alapvető felfogása felé.

Weissenberget azért kritizálni, mert alkalmazkodott Karajanhoz, dőreség. Persze nem kérdés, hogy Karajan domináns helyzetben volt. Ennek köszönhető is sok minden. Teljes Beethoven-sorozatuk sok kritikát kapott, s kompakt lemezen mindeddig nem is került nemzetközi forgalomba. Pedig fontos felvétel, tele érdekességgel. A sorozat nem egységes. A gyűjtemény a művek számozása szerint halad, nem a felvételek készítésének idejét követve, s nem a két első koncert keletkezési ideje szerint. Ez azért jó, mert rögtön megmutatkozik az, ami kimagaslóvá teszi a sorozatot.

A C-dúr zongoraverseny megragadása nagyon egyéni. Lassú. Talán Richter késői felvétele ilyen lassú még, de az is egészen más, mivel dinamikában alapvetően hagyományos, míg ez cseppet sem az. Egész halk, finom, mondhatni roppantmód klasszikus. A zenekar pompázik, de finoman, visszafogottan. Amolyan mendelssohnos, schubertes visszafogottság járja át. Alternatív, de csodálatos. Érdekes módon ez nem jelenik meg végig, a két utolsó darabban tér vissza igazán. Kétségtelen, hogy ez a megközelítés a B-dúr koncerttől távolabb áll, s a c-mollban sem ment a két művész ilyen messzire. A G-dúr zongoraversenyről ilyen szubtilis előadás nincs még egy. Olykor megfigyelhető Karajannál, hogy a fokozást negatív irányban képzeli el, nem erősítve, hanem visszafogva kíván kiemelni. Ehhez a darabhoz kétségkívül illik ez a finom megközelítés. Az Esz-dúr koncert értelemszerűen erősebb, markánsabb, de hasonlatosképp a feszítést nem a tempó hajtásával, hanem mérséklésével oldja meg. Weissenberg hol nagyon meggyőző, hol jó. Egészében ez a sorozat nagyon érdekes és kimagaslóan karakteres. Korábban Gieseking vitte a prímet, s Karajan kiemelkedő érzékenységgel kísért. Itt Karajan mindent összefog.

A Hármasverseny ezzel szemben mindig is kiemelten becsült felvétele következik ezután. Karajan itt is finom kamarazenélésre törekedett. Szemben Richter jópofa megjegyzésével a korábbi borítók fotóját illetően, miszerint úgymond Karajan művész képet vágott, ők meg Ojsztrahhal és Rosztropoviccsal vigyorogtak, mint a hülyék, Karajan nem tolakodott az előtérbe, hanem visszafogottan kísért. Kétségkívül nem a zongorista kiemelkedésének terepe ez a mű, mivel a két vonós szólószólam bonyolultabb, s ha összevetjük Richter és Rosztropovics felvételével Beethoven csellószonátáiról, hasonlóan decens megközelítésre bukkanunk. Kétségkívül nagy felvétel ez, de úgy vélem, Karajan későbbi bejátszása Mutterrel, Yo Yo Mával és Mark Zeltserrel semmivel sem kevésbé jó.

Ezt követően hosszabb Mozart-blokk következik, amit egy érdekes későbbi alkotás felvétele tör meg. Karajan rövid idő alatt felvette Mozart fúvóskoncertjeinek nagy részét zenekara szólistáéival. Ezek Mozartot részben abba a miliőbe helyezik, amelyben a zeneszerző nevelkedett, a preklasszikus, gáláns stílus világába, valamint ennek talán gálánsnak kevésbé, de harmonikusabbnak, simábbnak mindenképp nevezhető folytatásába, abba a stílusvonulatba, mely annak ellenére fennmaradt mindenekelőtt Schubert, Weber és Mendelssohn munkásságában, hogy részben megváltozott Mozart és főképpen Beethoven tevékenysége révén. Karajan elsősorban harmonikus és szép hangzásra törekedett, szélsőségektől e művekben tartózkodott. Élt a kontraszt lehetőségével, de rejtetten, alapvetően a folyamatosságot, a zene kellemes áradását emelve ki.

Brahms Hegedűversenyének e gyűjteményben helyet kapott felvétele nagyon érdekes. A darabot háromszor vette fel Karajan, először korábbi kedvenc hegedűse, Christian Ferras volt a szólista, utóbb második kedvenc hegedűse, Mutter. A kettő között készült ez a felvétel a fiatal Gidon Kremerrel. Vannak szólisták, akikre felfigyelt, akiket kiválasztott magának Karajan, mégis egy lemez után elváltak útjaik. Ilyen volt Kremer is. Karajan azt mondta róla, a legjobb rendelkezésünkre álló hegedűs. Úgy vélem, Karajan részben becsülte, részben csalódott benne. Objektíven becsülte, szubjektíven csalódott benne. Karajan mindkét másik felvétele erőteljes, telt hangzású, nagyromantikus koncepciójú. Ez egész más, nagyon introvertált – ami persze nem állt messze Karajantól sokszor, például Beethoven zongoraversenyeiben és Hármasversenyében, ám e Brahms-darab esetében úgy feltételezem, nem ő állt elsősorban a szokatlanul merengő, kereső, befelé forduló megközelítés hátterében. Persze csodálatosan alkalmazkodik, és számos helyen, logikusan kiváltképp az I. tétel végén, a II. tételben egészen varázslatos, finom megoldásokat hoztak elő. Jellemző például, hogy szinte nem is hallani a nagy zenekari felvezetés után belépő szólóhegedű első hangját. Az előadás kivételes, jellegét tekintve Leonidas Kavakos és Riccardo Chailly olvasat korrelál vele bizonyos fokig.

Csajkovszkij b-moll zongoraversenyéről Karajannak négy felvétele van, három a Deutsche Grammophonnál, egy az EMI–nál. Az első Richterrel és a Bécsi Szimfonikusokkal készült, mindketten a mű reprezentatív, összefogott, erős, de mérsékelt előadására törekedtek. Ebben az összeállításban a második szerepel Weissenberggel és az Orchestre de Paris-val. Itt Karajan dominál, az egész tobzódik a nagyromantika szabadságában és forróságában. Igen lassú előadás, Weissenberg játéka kemény, egy-két helyen szaggatottabb számomra az ideálisnál, de egészében ihletett. Weissenberg zongorázásából egyfajta finomhangolás és egyenletesség kétségkívül hiányzik, egészében szemlélve azonban jó zongorista. A nagyon kimért tempó mellett a zongoraszólam egész szokatlan részletei emelkednek ki. Karajan, aki egyértelműen domináns szerepet játszik a koncepcióban, ismét szétfeszít, s nem össze. A harmadik Lazar Bermannal és a Berlini Filharmonikusokkal készült, ez sokban ellentéte a párizsinak. Ugyancsak kimért, de tagoltabb, s a Berman játszotta magánszólam egyénibb, jobban kiemelkedik. Talán Kremer és Berman esetében ez is szerepet játszott abban, hogy Karajan nem tért vissza hozzájuk újabb lemezfelvétel javaslatával. Az utolsó, szintén berlini felvétel koncerten készült Jevgenyij Kiszinnel, s a Richter- és Berman-felvételek szinte összes erénye megvan benne. A Weissenberg-előadást félreérti, aki egyetlen nagy koncepciója alapján egysíkúnak tekinti, ugyanis az adott kereten belül számos másutt alig érvényesülő aspektus megmutatkozik. Weissenberg billentése alapvetően, de nem kizárólagosan kemény. Ez az egyik érdeme Rahmanyinov Berlinben felvett II. zongoraversenyének is. Ez is lassú, bár nem annyira, mint Cziffra előadása, s ez jót tesz a struktúra megmutatkozásának. Jó a kezdő kadencia határozottsága, az akkordok fel nem bontása, érdekes viszont, hogy Weissenberg a dinamikát az alsó párnál emeli. A mű pregnáns előadásai közé tartozik.

Strauss Don Quixote-jának felvétele a műről készült egyik legjobb. A csellista Rosztropovics. A megközelítésmód a Hármasverseny-felvételhez és az említett Richteres Csajkovszkij-bejátszáshoz kapcsolja, alapos, finom, részletekre figyelő. Strauss darabja igazán jó terep Karajannak ahhoz, hogy sokszínű és kimunkált hangzást hozzon létre.

Amint látják, Karajan nem egyformán közelített versenyművekhez és szólistákhoz. Értelemszerűen befolyásolta a mű, de a szólista attitűdje is. Úgy tűnik, szerette, ha a szólista kimagasló teljesítményt nyújt, de alkalmazkodik az ő elképzeléséhez. Belőlük lettek az ő szólistái.

Warner Classics – Magneoton, katalógusszám: 2564633624