Költészet és valóság Lipcsében

Dichtung und Wahrheit – költészet és valóság, tegyük mindjárt hozzá: történelem és Közép-Kelet-Európa. Ezek a fogalmak mind megjelentek a zenéhez és szöveghez szervesen kapcsolódva Kovalik Balázs Az árnyék nélküli asszony rendezésében, a Lipcsei Operaházban. A színház a Richard Strauss évforduló csúcspontjaként hirdette a júniusi premiert, és feltételezésük teljesült.

Albert Mária / Gramofon.hu

Nem hiszem, hogy ezekben az években volt, és ma van érzékenyebb, teljesebb előadása ennek a sokrétű műnek – állítom négy másik produkció, a 2011-es salzburgi, a tavalyi szentpétervári, illetve müncheni és az idei budapesti előadás ismeretében. A szellemi és földi lét bonyolult összekapcsolódásának expresszív bemutatásában Kovalik értő partnerre talált Heike Scheelében, a színpadképek alkotójában. Scheele 2009-ben elnyerte az év tervezője címet bayreuthi Parsifaljáért, majd Brüsszelben a Ruszalka díszleteivel aratott sikert. Bécsben tanult a neves Erich Wonder növendékeként, és nagyon itthon van a fent említett Közép-Kelet Európában.

Az indító kép egy tiszta, fehér felületekkel határolt tér, szobrász atelier (később majd kórterem), ahol élőképszerűen megjelennek a darab szereplői. Munka alatt lévő kövek, a posztamenseken antik figurák, olyanok, mint a korfui Sisi-menedék, az Achilleon parkjában állók, közöttük két változatban Ferenc József hitvese, Erzsébet királyné arctalan, de jól ismert alakja. Utalás a korra, amelyben az opera keletkezett, utalás 1914-re, a „nagy” háborúra, a tragikus évfordulóra. Hasonló szobrok veszik körül a tündérlányból Császárnévá lett asszony hálószobáját, ahol olyan aranypaplan fedi az ágyat, mint hollywoodi sztárokét. Innen lépünk át Barak, a kelmefestő és felesége világába. Barak ebben az előadásban ócska tévékkel üzletel egy nagyvárosi pincében, a kopott Hotel Princessin Shadow, meg kínai, indiai vendéglők szomszédságában. Az álmok, – az álmaink – világa egyfelől ironikusan köznapi, másrészt gyötrően irreális. Megnyílnak a toronyházak falai és feltárul egy fényes operaház belseje, ahol az örökké elégedetlen kelmefestőné is bálkirálynőként pompázik. A másik álomban Barak a főszereplő: népes család fejeként ül a biedermeier vidéki ebédlőben az asztalfőn – mintha Goethe és az ifjú Werther társaságában lennénk. Barak gyermekeket szeretne, a Császár pedig kővé válik, ha felesége nem szerez árnyékot, vagyis nem lesz várandós.  Visszatér a nyitókép: az egymásra dobált, törött szobrok, befejezetlen figurák zárják körbe a kényszerzubbonyba dugott Császárt – pazar megoldás a fenyegető kővé válás ábrázolására. Minden költői gondolatra jut egy-egy finom asszociáció. A muzsika minden frázisa tűpontosan, de érzelmileg mélyen értelmezve jelenik meg Kovalik interpretációjában. A fricskák is telve szeretettel, és megbocsátással elhülyültségünk iránt. A monumentális tévédobozba helyezett hálószoba, ami a kelmefestőné duzzogása miatt kettéválik derültséget vált ki, ahogy a dajka parádés televíziós főző-showja is – a rendező tudja, hogy rendes műsorok és élelmiszerek nem lévén, effélékkel vigasztaljuk magunkat.

A Tamino-Pamina és Papageno-Papagena valamint Császár-Császárné és Barak-kelmefestőné párhuzam, amit alkotók – Strauss ás Hofmannsthal tudatosan vállaltak, elsősorban az interpretáció költőisége révén jelenik meg. Csupán a záróképben a színpadra begördülő babakocsi-tömeg idézi konkrétan az „és még egy kicsi Papageno” motívumot. Jól lehet ennek a gesztusnak nem éppen veszélytelen szociológiai és történelmi alapvetései kiviláglanak a műsorfüzetben idézett teológus, Rudolf Oeser tanulmányából. De Németországban, ez is vállalható, hiszen a 20. századi téveszmék mélységesen kibeszéltettek…

Az 1943-ban szinte porig bombázott, majd 1960-ra újjáépített mintegy 1300 személyes ház nem a szépségével emelkedik ki a német mezőnyből, hanem kiváló akusztikájával. A Gewandhaus Zenekar Ulf Schirmer vezényletével szintén a partitúra költőiségét tolmácsolja, de szó sincs róla, hogy az énekesek kedvéért spóroltak volna a szükséges hangerővel, itt parádésan kidolgozva, kammermusikszerűen szól a zenekar. Burkhard Fritz alakítja a Császárt. Kapott már meghívást Budapestre, reméljük, el is jön, a világ első vonalbeli német tenorjainak egyike. Doris Soffel orgánuma már nem egészen intakt, de a mesterségbeli tudás mintaszerűen megmutatkozott: ahogy haladt az előadás, úgy tornászta föl magát a legmagasabb színvonalra. A Barakot játszó Thomas J.Mayer emlékezetem szerint, járt vagy járnia kellett volna nálunk – a közönség kedvence, és nem méltatlanul. Jennifer Wilson amerikai szoprán a túlsúlyos kategóriát képviseli, ami egy másodpercre sem zavaró, kiválóan énekelte a Kelmefestóőné szólamát, a figurateremtésben is a többiekkel egyenrangú társnak mutatkozott. A Császárné szerepében szerencsénk volt Sabine Schneidert megismerni, bárcsak a budapesti publikum is részeltetne ebben. Masszív és gyönyörű, minden fekvésben kifogástalanul szóló hang, és briliáns technika, a színpad iránti komoly fogékonysággal ötvözve. Olyan este volt ez, amit hosszú időre adott bizalmat. Az opera él és élni fog.

Jelenet Az árnyék nélküli asszony előadásából. Fotó: Kirsten Nijhof