Koreából és Oroszországból szeretettel

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata – 2013. szeptember 18.

A dél-koreai Hai-Kyung Suh 1983-ban megnyerte a Busoni Nemzetközi Zongoraversenyt, majd az Egyesült Államokban is sikereket aratott. Kinőve a csodagyerek-korból megmaradt hangszere mellett, s lassan rátalálni látszott saját hangjára, mikor 2006-ban hirtelen betegség támadta meg, mellrákkal diagnosztizálták, s noha a gyógyulás jó reményével kecsegtették, pianista karrierjének végét jósolták. Szerencsére nem így lett, s operációját követően pianista pályája nem tört meg. Rövidebb, javarészt népszerű darabokat rögzített vele a dél-koreai Universal, majd a Deutsche Grammophon kiadványaként két jelentős gyűjtemény is készült vele az elmúlt években: Rahmanyinov, majd Csajkovszkij összes zongoraversenye. Ő az egyetlen nő, aki a két nagy orosz mester összes zongorára és zenekarra írott művét lemezre rögzítette. Ez – gondoljunk csak napjaink sokszor oktondi módon versengő világára – nem jelentene semmit, ha a bejátszások nem volnának értékesek.

Hai-Kyung Suh egykor virtuóz technikájával, erős billentésével aratott sikert. Mi maradt, mi változott? Mindkét sorozat közreműködője a Szentpétervári Akadémiai Szimfonikus Zenekar és évtizedek óta élükön álló karmesterük, Alexander Dmitriev. A lemezek sokakban – olykor jogosan – élő sztereotípiákat cáfolnak. Szó sincs virtuóz, de üres játékról – épp ellenkezőleg! A csodagyerekségből nehezen átmentett, próbákon átment személyiség zeneszeretete hallatszik ki a felvételekből. Hai Kyung Suh minden, csak nem gépiesen játszó virtuóz. Ezt az is mutatja, hogy a két album egyetlen problémás bejátszása a b-moll zongoraverseny. Suh ugyanis nehezen birkózik meg az I. tétel bizonyos részeivel, kiváltképp a hangszer második nagy zuhatagával. Szó ami szó, nem túl gyorsan épp, hogy összejön. Ami azért kér, mert meg lehetett volna fogni sokkal lassabban, de szebben megformálva is, ahogy a tétel elején még tette a bevezető kadencia végénél. A darab megragadása eléggé szokványos, csúcspontot költőibb részek és a II. tétel jelentenek. Ezután a III. zongoraverseny következik. Változik a kép, nagyon méghozzá. Annyira, hogy a – Tanyejev kiegészítése nélküli – darab egyik legjobb előadását halljuk. Suh ugyanis az említettektől eltekintve az orosz romantikus zongorairodalom avatott tolmácsolója. Egyszerűen érzi ezt a zenét. Ebben remek partnere Szentpétervár kevésbé ismert zenekara, amely itt-ott –például a b-moll zongoraverseny kezdetén – kevésbé finom, mint nevesebb társa, általában azonban elbűvöl a hangszeres játék lágyságával, árnyaltságával, önfeledt természetességével és keresetlen összhangjával, amit jobbára a Szentpétervári Filharmonikusokhoz, a Cseh Filharmonikusokhoz köthetünk. Furcsa az albumok hangzása, a hangmérnök a halkabb részeket olykor kifejezetten jól oldotta meg, dinamikusabb szakaszok azonban gyakorta problémásak.

Miért ennyire jó azt Esz-dúr zongoraverseny? Az említett zeneiség miatt. Suh kicsit lágyabb a megszokottnál, s így a zene folyamatossága, éneklő volta, nem utolsó sorban orosz népzenei ihletettsége a megszokottnál jobban megmutatkozik. Íme, az egykori virtuóz Dél-Koreából nehezen veszi a b-moll zongoraverseny egyes részeit, ugyanakkor a legkiválóbb honi és külhoni zongoristákon már-már túltéve hozza felszínre Csajkovszkij befejezetlen zongoraversenyének azt az oldalát, amelyik sokszor csorbát szenved azért, mert a dübörgő b-moll mű mintájára közelítik meg. Ebben az olvasatban nem tűnik kevésbé ihletettnek ez a darab, mint korábbi párjai. Ezután meglepetés következik: a b-moll koncert I. tétele eredeti verziójában, amelyet tudtommal csak Lazar Berman rögzített egykor, de a felvétel érthetetlen módon rég nincs forgalomban. Igazi érdekesség, az eltérés nem nagy, de strukturálisan és hangulatilag jelentős. Az ősi változat nem rosszabb, de a módosítás jót tett, lehengerlőbb a kezdet.

A második korongon számomra teljesen érthetetlen módon negligált művek szerepelnek. A II. zongoraverseny ugyan hosszú, de fantasztikus darab. Legjobb előadása véleményem szerint Viktoria Posztnyikováé Gennagyij Rozsgyesztvenszkijjel, őt talán Elisabeth Leonskaja követi Kurt Masurral. A másik véglet Peter Donohoe Rudolf Barsajjal, igazán érdekes, rohanó I. tétellel, de félresiklottan siető lassú tétellel. Suh előadása egészében jó, közepes tempóval, mely azonban nekem kezdetben nem eléggé kiegyensúlyozott. Az I tétel lírai szakaszai, kadenciája kiemelkedik, s nagyon jó a lassú tétel, különösen a visszafogottságában különösen szépen megnyilatkozó középrész. Itt és átüt, mennyire érzi Suh az orosz lelkiséget, az orosz zenét. A Koncertfantázia bajnoka Dmitris Sgouros Walter Wellerrel, majd Donohoe és Leonskaja. Suh tulajdonképpen nem is marad el tőlük, az I. tétel nagy kadenciájában  hiányolok némi fel-le mozgást vagy dinamikában, vagy tempóban, amivel együtt Suh szép lassú tempója még jobban érvényesülni tudna. Efféle elengedettség a II. zongoraverseny I. tételének kadenciáját is még jobbá tehette volna. A Koncertfantázia II. tétele zeneileg remek, hangtechnikailag kevésbé.

A Rahmanyinov-album egységesebb. Itt technikailag nem jelentkezik semmilyen gond, annál inkább viszont az az éneklő kvalitás, ami kitűntette Csajkovszkij Esz-dúr zongoraversenyének előadását. A kapcsolat nagyon érdekes, mert a megszokott, keményebb megközelítésben Csajkovszkij tétele inkább Rahmanyinov szélső zongoraversenyeihez, a darabosabb elsőhöz és a valamelyest modernebb, szikárabb negyedikhez kapcsolódik, míg Suh interpretációjában egészen más a helyzet, mind a III. Csajkovszkij, mind az I. és IV. Rahmanyinov-verseny esetében a többi folyamatosabb, melodikusabb vonulata domborodik ki. Ez pedig mély zenei ihletettséget jelent. Suh akkor van elemében, amikor elmélyedhet a szenvedélyes orosz muzsika szövedékében. A zenekarral együtt feloldódik a romantikus orosz elbeszélésben, hallhatóan megragadja a szólamok beszédességét. A két nagy, középső zongoraversenyhez ez abszolút illik, s a két ezt övezőnek bizony igen jót tesz a megragadásnak ez a módja. Öröm hallani, ahogy a zenekarral együtt zenél, nem magánzóként, hanem az egymásra figyelés jegyében, ami a bonyolult szövedékű versenyművekben rejlő gazdag kifejezési lehetőségek kontextusában nem is marad eredmény nélkül. Suh talán ma kevésbé virtuóz zongorista, mint amilyen volt hajdanán, de zenélése érett és odaadó. Dmitriev, aki az orosz iskola régi katonája, zenekarával ideális partner mindkét album esetében. A legfurcsább az, hogy Suh nemhogy cáfolja a széles körben eleven elképzelést arról, hogy a távol-keleti muzsikusok képzettek, de nem érzik a nyugati zenét – bár Nyugat-Európából nézve Csajkovszkij is, Rahmanyinov is keleti, ha nem is távol-keleti –, hanem ennek teljes ellentétét jelenti, virtuozitásán túljutott, és érzékenyen, mélységekben járva muzsikál. 

(Katalógusszámok: Deutsche Grammophon – Universal DG 40001; DG 7712/4764125)