Kubelik és Abbado: luzerni emlékek

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata – 2014. október 1.

Az Audite lemeztársaság két új kiadványa a Luzerni Fesztivál múltjába, annak is jeles alkalmaihoz vezet vissza bennünket. Rafael Kubelík 1962. augusztus 15-én a már súlyos beteg Fricsay Ferenc helyett vezényelte Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját. Fricsay rendszeresen vezényelte a darabot, fennmaradt vele egy 1953. február 10-i előadás a Svéd Rádió Zenekarával, Birgit Nilssonnal és Bernhard Sönnerstedttel, és 1958 októberében felvette Dietrich Fischer-Dieskau, Hertha Töpper és a RIAS Szimfonikus Zenekar közreműködésével. A luzerni előadáson Tópper helyett Irmgard Seefried énekelte Judit szerepét. Az előadás rendkívüli. Ekkoriban németül énekelték a darabot, Wilhelm Ziegler fordításában (amit sajnos nem közöl sem a lemez, sem a kiadó honlapján elérhető szövegkönyv).

Elsőre azt gondolnánk, ez hátrány. A kérdés nem ilyes egyszerű. Az a tapasztalatom, hogy kevés kivételtől eltekintve a nem magyar ajkú énekesek oly nagyon küszködnek a szöveggel, hogy figyelmük nem csekély részét ez köti le, s így kevésbé tudnak a zenei és drámai megjelenítésre koncentrálni. Megfigyelhetjük ezt, ha összevetjük Fischer-Dieskaunak ezt az előadását és az 1979-ből való, Wolfgang Sawallisch dirigálásával és felesége, Várady Júlia közreműködésével magyarul készített felvételt.

Az előadók anyanyelvén való megszólaltatás elsőre persze furcsa annak, aki megszokta és érti a magyar szöveget. Kétségkívül akadnak prozódiai problémák. Ez elkerülhetetlen a magyar-német nyelvek viszonylatában. Ugyanakkor megszokja az ember, s bőven kárpótol az a tény, hogy a szólisták figyelmét nem köti le kiejtéssel való küzdelem, s a zenei és drámai történésre koncentrálhatnak.

Annak hátterében azonban, hogy ez egy egészen egyedi előadás, a három közreműködő személyisége, és e három személyiség szerencsés találkozása áll. Kubelík alapvetően Fricsayval ellentétes karmester-egyéniség. Míg Fricsay katonás keménységéről és szigoráról volt híres, hasonlóan Széll Györgyhöz és Reiner Frigyeshez, Kubelík egészen más volt, harmóniára törekvő, kedves karmester, aki hagyja a dolgok folyását, mint Líbor Pesek, s persze személyiségével legalább annyira befolyásolta azt, mint a katonás dirigensek. Ez a felvétel hű tükre ennek.

Ahhoz, hogy egészen egyedi hangulatú előadás keletkezett, a már említetteken túl a két énekes is hozzájárult. Seefried nem megszokott Judit, előadásai nem kifejezetten drámaiak. Részben hangjából, részben személyiségéből kifolyólag a lehető leglíraibb Judit áll itt előttünk, kislányos,naiv, ártatlan. Mindez Fischer-Dieskaut is sajátos irányba terelte, e szinte mindenre képes művész ezúttal mérsékeltebben él a tőle megszokott erősen expresszív megoldásokkal a megjelenítendő szereplő belső világát szemléltetendő. Az összes általam ismert Kékszakállútól különbözik ez abban, hogy az érzelmi folyamatok külső megjelenése helyett azok belső oldalára koncentrál, és relatíve harmonikus. Furcsa ez, mivel nem a két szereplő közti harmóniáról van éppen szó, ám ez valójában cseppet sem ilyen egyszerű, mert a szereplők magukkal nincsenek igazából harmóniában, s éppen ez az, amit ez az előadás markánsan megjelenít. Nem hallunk nagy kitöréseket, belül érez, belül vívódik mindenki. Mindketten jót akarnak, és miközben elkommunikálnak egymás mellett, eltávolodnak egymástól.

Kétségkívül hiányzik az interpretációból egyfajta magyaros jelleg, de a koncentrált és hiteles zenei elmélyülés mellett az eredeti prozódiától és a népzenei gyökerektől való tagadhatatlanul nagyobb távolságért bőséggel kárpótol az a plusz, amit a három művész e sajátos, igazán igényes és odafigyelő megközelítés mellett nyújt. Az opera nyelvén ez azt jelenti, hogy az előadók egyértelműen az éjjeli oldalon állnak. Ez egyúttal a Trisztán és Izoldához is köti az interpretációt. Az előadás a megszokottnál harmonikusabb érzetet kelt, részben Kubelík melegséggel teli zenélésének köszönhetően. Ám ez csak a felszín, ugyanis intenzív odafigyelés esetén kiütközik, hogy a két szereplő mély belső vívódást él át. Így a külsőről a belsőre való áttétel valójában nem az expresszivitás gyengülését, hanem másfajta expresszivitást eredményez. Így nem meglepő, hogy az opera befejezése különösképp megkapó, egészen harmonikus, békés, hiszen nem egy gyilkos és egy áldozat jelenik meg előttünk, hanem két olyan ember, aki szeretett és nem szeretett együtt, ahogy a másiknak ártott, úgy ártott magának is, és a nagy kapcsolódás közepette mégsem tudott igazán kapcsolódni. A két szólista szubtilis éneklése, Kubelík melegséggel teli vezénylése kivételes hangulatú befejezést eredményez.

Kubelík egyébként sokat tett Bartókért. A Concertót - melynek van cseh relációja is Vitézslav Novák kapcsán - többször is felvette, s a Kékszakállú egy későbbi, magyar nyelvű előadásának felvétele is fennmaradt. Kár, hogy lemezei nem kis része a feledés homályába merült.

Claudio Abbado nem lakott Luzernben, mint Kubelík, a város és fesztiválja mégis fontos szerepet játszott életében. Még akkor is aktív résztvevője volt a fesztiválnak, amikor egyéb kötöttségeit a Mozart Zenekar kivételével lazította, szűntette. A vezényletével kiadott Audite-korong két időszakot jelenít meg. 1978. szeptember 5-én készült Schubert – általában VIII.-ként, itt VII.-ként számozott – h-moll („Befejezetlen”) szimfóniájának felvétele. (A magam részéről megmaradnék a megszokott számozásnál, és a hetes számot meghagynám a barnett, Weingartner és Newbold által befejezett E-Dúr töredéknek.) Abbado itt a Bécsi Filharmoniikusokat vezényli, míg a lemez két további darabját, Beethoven II. Szimfóniáját és Wagner Siegfried-idilljét 1988. augusztus 25-én az Európai Kamarazenekarral adta elő. E szekvencia kiváló képet nyújt Abbado egyéniségéről, változó és állandó vonásairól. Mindenütt tetten érhető Abbado egészen finom, érzékeny, puha megközelítése. A Schubert-műben ehhez még hozzájárul a bécsiek sajátos hangzása, az a couleur locale, ami elsősorban Karl Böhm zenélését itatta át, s markánsan megjelenik a zenekar előadásaiban, hacsak a dirigens nem törekszik tudatosan vagy nem tudatosan annak kiiktatására. Csodálatos előadás, amelyben véleményem szerint ideális arányban jelenik meg a hagyomány és Abbado egyénisége. E pozícióját Abbado azonban idővel elhagyta, s az út kitűntető finomságot, érzékenységet, puhaságot szikárabb, soványabb formába öntötte, vélhetően a historikus mozgalom törekvéseinek hatására is, elsődlegesen azonban nyilván belső indíttatásra. E változott attitűdöt tükrözi a két későbbi előadás. Abbado megtartotta kimagasló arányérzékét a művek párhuzamos folyamatainak koordinálása terén. Beethoven II. Szimfóniája kevésbé szimfonikus, mint a korábbi Schubert-előadás, de hasonlóan finom kidolgozású. A lemez koronája a Siegfried-idill. Míg a másik két műről Abbadónak van más felvétele is, a Beethoven-szimfóniáról több is, erről tudtommal nincs. Ám nemcsak ezért érdekes kiváltképp, hanem azért is, mert az olykor leheletfinom megközelítés a darab egészen sajátos képét festi, a tömeg csökkentésére irányuló törekvés itt egyértelműen pozitív hatású, és szokatlanul bensőséges megszólaltatást eredményez.

Reméljük, az Audite további koncertfelvételeket ad még ki e két Luzernhez erősen kötődő művész ottani felvételeiből.

(Audite 95.626, Audite 95.627)