Lang Lang – a kérdőjelek megmaradtak

Lang Lang újra Budapesten koncertezett – ezúttal szólóesten hallhattuk a Müpában a rendkívül népszerű, de szakmai körben igencsak ellentmondásos megítélésű kínai zongoristát.

Lehotka Ildikó

Lang Lang világszerte ismert művész, lemezei nagy példányszámban kelnek el, hangversenyeire olyanok is elmennek, akik egyébként alig járnak koncertre. Lang Lang népszerűsíti a komolyzenét, alapítványt működtet, s nem kelti egy komoly művész benyomását fényképeivel – a nagyközönségnek akarja ily módon is a zene fontosságát hangsúlyozni.

Lang Lang a Müpában is teltházas koncertet adott. Ahogy a világ más részein, nálunk is a közönség soraiban többségben voltak azok, akik a „névre” jönnek. Ezért önmagában csak hálásak lehetünk Lang Langnak. És azért is, hogy egy olyan nagyszabású művet, mint Liszt h-moll szonátája, műsorra tűzött. Biztosan lesznek olyanok, akik újra meghallgatják a darabot (és később nem fognak beletapsolni a ciklikus darabok tételei közé, ha nem áll fel az előadó a hangszer mellől). A koncert műsora Debussy, Granados, de Falla, Liszt és Albeníz darabjaiból állt. Az első részben szólalt meg az ikonikus h-moll szonáta, szünet után pedig a spanyolos koloritban dúskáló darabok. Ez a műsorszerkesztés rendhagyó volt: hallottunk már hasonlót, amikor a komoly félidő után jött a szórakoztató blokk (Kelemen Barnabás és José Gallardo koncertjén). Talán ez is a várható közönséget célozta.

A koncertet Debussy Balladája nyitotta; egy ritkán előadott mű, mely inkább bensőséges, a halk tartományokat részesíti előnyben. Lang Lang csodás pianókat játszott, de ebben ki is merült a darabról alkotott elképzelése. Elfogadható előadást kaptunk, mely inkább tűnt hosszadalmasnak, mintsem izgalmasnak. Liszt h-moll szonátája mérföldkő a zongorairodalomban, és a zongoristák előadói praxisában is. Ez az a mű, aminek műsorra kerülését nem siettetheti az előadó, meg kell érni a darabra. Lang Lang a darabról nem sok mindent mondott el. A virtuóz szakaszok mintaszerűen zajlottak technikai értelemben, szép pianók szólaltak meg, de a nyitó H-tól a záróhangig tartó ívet nem sikerült meghúznia. Nem voltak témák, csak egymáshoz illesztett ütemek, a szakaszok lezáratlanul maradtak, feszültségmentesen haladt a darab előre. A jellegzetes és Liszt fontos műveinek névjegyeként használt keresztmotívumról sem volt sok elképzelése a fiatal művésznek. Egy grandiózus darab hétköznapivá válását hallottuk, briliáns technikai megoldásokkal. Lang Lang pedig nem egyszer kinézett a közönségre, „lám, milyen jól játszom ezt a nehéz darabot” – arckifejezéssel. Zenei alázatról tehát szó sem volt.

A szünet utáni blokk hangulatos darabokból állt, de inkább délutáni vagy matinékoncert műsoraként, ráadásszámként hallgattuk volna ezeket. Lang Lang nem tagadta meg önmagát, a hihetetlen technikai bravúroké volt a főszerep, és valljuk be, ezek a darabok adják is magukat – természetesen csak egy bizonyos szintig. A közönség lelkesen tapsolt az első két ciklus tételei közt, a de Falla-darab euforikus megelégedést váltott ki. Nem is maradtak el a ráadások. Lang Lang hálásan játszott, a közönség túlnyomó többsége is hálásan hallgatta a műveket. A kérdőjelek megmaradtak.

Lang Lang, forrás: Gramofon-archív