Lázító hangok

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata – 2013. november 12.

Érdekesnek ígérkező lemezt bocsátott ki nemrég a Decca: Bellini Normáját Cecilia Bartolival a címszerepben. Nem a megszokott formában, hanem Riccardo Minasi és Maurizio Biondi kritikai kiadásának megfelelően, mely a fellelhető összes forrás tanulmányozása és értékelése mellett született több év munkájával, beleértve a Scala kottáit is. A felvételen korhű hangszereken játszó zenekar működik közre, a La Scintilla Zenekar, mely a Zürichi Operaház historikus együttese. A karmester Giovanni Antonini.

A zürichi historikus zenekar neve magyarul: A szikra. S a szikra, mely e lemez hátterében áll, akkor pattant ki Bartoli agyából, mikor  legendás bel canto csillag, Maria Malibran életét és művészetét kezdte kutatni, majd eljutott a Norma egykori hősnőjéhez, Giditta Pastához. Eközben számos érdekes aspektus került felszínre, amelyek kétségkívül fontos adalékkal szolgálnak a mű pontosabb szemléletéhez. Ilyen az, hogy idővel fordult a két női főszerep beállítása, Bartoli érvelése szerint egykor a mai mezzoszopránnak megfelelő hangfajú énekesnő énekelte Normát, s a mai szopránnak megfelelő Adalgisát. Ez kétségkívül fordult idővel, Callas második stúdiólemezének Adalgisája Christa Ludwig, a Callas utáni legnagyobb hatású Norma, Joan Sutherland preferált Adalgisája pedig Marylin Horne volt, aki nemhogy mezzoszoprán, hanem kifejezetten mély tónusú alt, s egy kiadósabb edzés után valószínűleg még tenor szólamot is tudott volna énekelni, legalábbis néha ez az ember benyomása. Másik ilyen felismerés, hogy Bellini korának tenoristája a Rossini-repertoár lágy lírai tenorja volt, nem a későbbi hősiesebb fajta.    

Megszólal a nyitány, elsőre elég katonazenekari hanggal, ami persze ismerős számos historikus bejátszásról. Antonini lendületesen, inspiráltan vezényel, meg kell hagyni, jól, sokszor lendületesen, máskor megragadó visszafogottsággal, finom árnyalatokkal, szép színrakással igen becsülendő zenekari alapot nyújt. Vannak különös részletek, de hát ez már csak ilyen, ha a korabeli hangszerek másságát akarja valaki hangsúlyozottan előtérbe állítani.

Michele Pertusi Orovesója meglepően jó, figyelembe véve ehhez a szerephez is igazán illő, súlyosabb basszus hiányát már jó ideje. A tenor főszereplő a Bartoli által felkért kutatók véleményének megfelelően lágy lírai tenor, akinek a hangjáról valóban Rossini darabjai jutnak eszünkbe. John Osborn kerek, ízes, lágy hangú tenorista, technikailag biztosabb Juan Diego Flóreznél a kiugró magasságokat illetően, s kétségkívül megfelel a lemez hátterét képező Norma-kutatás szerinti ideálnak. Azt nem mondom, hogy megnyerőbb mint a Bartoliék által szakmai megfelelés szempontjából kifogásolt tenoristák főleg az ötvenes évekből, de szépen teljesít, és a koncepciónak abszolút megfelel.

És akkor lassan közeledünk is a női főszereplőkhöz. Vegyük elsőként Adalgisát. Nyilván Bartoli maga választotta a bel canto egyik Sutherland utáni szoprán királynőjét, a dél-koreai Sumi Jót, aki Osbornhoz hasonlóan teljesen megfelel az egykori forrásokból kiolvasott hangfaj-ideálnak. Jo technikailag remek énekesnőként ismert, aki megbirkózik olyan szerepekkel, melyek sokaknak gondot okoznak magasságot, flexibilis technikát illetően. Ezen a felvételen is érezhető kiváló technikája. Ám alakítása nem természetes, meglehetősen művi és szépelgő. Ami pedig különösen zavaró, a rossz kiejtés. Nem volt nyelvi lektor? S főképpen nem volt ott néhány olasz – Antonini? Bartoli? – aki szólt volna, hogy ezt itt most nem így kell kiejteni?!

És végre elérkeztünk Bartolihoz, aki elismeri a megelőző évtizedek jeles Normáinak teljesítményét, nevezetesen Callasét, de azzal az igénnyel lép fel, hogy itt az igazi Norma, amilyennek lennie kell, amilyennek a rekonstrukció lehetőségei mellett lennie kell. És akkor óriási csalódás éri az embert. Bartoli pályáját kezdettől fogva érdeklődéssel követem, feltűnése pillanatában volt módom megismerni Salzburgban, mikor még előkészítés alatt volt a berobbanását jelentő Sevillai borbély, s jó ideig elragadtatással szemléltem kétségkívül ritka mértékben átütő tehetségét. Aztán kezdtem baljós jeleket látni, stílusa egyre kevésbé tetszett, de amit itt hallani, arra azért nem számítottam. Aki ismeri Norma belépését Callas bármelyik felvételéről, elsősorban természetesen a korábbi Serafin-bejátszásról, de hasonlóan átütő a Gui dirigálta londoni élő felvétel is, az minden szótagtól vár valamit. Nem kell így előadni persze, a Callas helyett 1958-ban Rómában beugró Anita Cerquetti például kevesebb expresszivitásra törekedett, kevésbé súlyos drámaiságra törekedett, de ugyancsak szépen formálta meg a belépést. Bartoli viszont gyenge, erőltetett, iszonyúan maníros. Annyira forszírozza a mássalhangzókat, hogy félő, nemsokára tiszteletbeli lengyel állampolgárrá fogják fogadni. A dallamívek elsikkadnak, a ritmus megtörik. Bel cantóról, azaz szép éneklésről van szó, az aranykor rekonstrukciójáról, s – legalábbis Bartoli szereplését illetően különösen erősen – ennek az ellentétét halljuk. Az azonos zenekarral és Fischer Ádám vezényletével korábban felvett Casta Diva kétségkívül szép és alternatívaként megnyerő volt, ez most nem az, bár vannak részei, amelyekből érezni Bartoli intencióját, s amelyek bizonyos fokig szépnek mondhatók. De sajnos egészében véve azt kell mondanom, Bartoli Norma-előadása messze van attól a bel cantótól, amelyet a műfaj talán kevesebb zenetörténeti hivatkozással élő, de jeles előadói képviseltek, s ami a hangrögzítés kezdete óta rendelkezésre álló felvételek összessége alapján ideálisként felcsillan.

Bartoli egész tevékenységét tekintve a legnagyobb énekesek közé tartozik korai Rossini-bejátszásai révén. Ám Normaként nagy csalódást jelent, és nemhogy a lemezt kísérő reklám igéretét nem váltja be, de egészen alul van a Normák sorában is. Meg szeretném jegyezni azt is, hogy a már említett hangfaj-kérdés sem olyan egyszerű, erre jó példa Norma belépésének utolsó sora, ahol bizony Bartoli nem a szokásos agilitással énekel, hanem vékonyan. Nem lehet egyszerűen mezzónak titulálni Normát, nem véletlenül alakult a mű előadás-története főképp Callas és Serafin nevéhez fűződő berobbanással – illetve még előtte Gina Cignával – úgy, ahogy. Ugyanis biztos magassággal rendelkező mezzo kell, hogy legyen az, aki a szerepet énekli, s még az e téren kétségtelenül kimagasló tehetséggel megáldott Bartolinál is érezhető a nem mezzoszoprán-körben megszokott magasság jelensége. Bartoli ennek mestere a Rossini-féle cirádás koloratúr futamokban, de a finomabb sorok terén kevésbé, bár ahogy mondani szokás megvan a magassága.

Ami engem zavar, az a háttér-kommunikáció nagyképűsége, ami az immár sok évtizedes historikushoz gyakorta kapcsolódik. Felfedeznek sok tényleg értékes jelenséget, ugyanakkor apróságoknak sokszor túlzott jelentőséget tulajdonítanak. A háttér hangfaji megjegyzéseit alapvetően elfogadom, csak éppen nem kell átesni a ló túlsó oldalára. A zenében az a csodálatos, hogy maga hozza a megoldásokat. Erre éreznek rá a nagy művészek. Való igaz, hogy Pollione alakítójának nem kell ordítós hőstenornak lennie. Ugyanakkor nem biztos, hogy ennyire lágy hang kell a szerephez. Azt hiszem, Serafin, Gui, Santini, Votto, Ghione, de Fabritiis mellett nem véletlenül énekelt Filippeschi, Corelli, Del Monaco. Véleményem szerint a legideálisabb a fiatal, hamvasan lírai Jaime Aragall lett volna a szerepre. Kár, hogy nem jutott az eszébe senkinek, főképp Bonynge-nak, aki valamelyest azért csak értékelte őt, hiszen két lemezen – A kegyencnő, Esclarmonde - is Sutherland partnere volt. Az kétségtelen, hogy a Horne-féle nagyon súlyos Adalgisa-elképzelés alternatív, ám gondoljunk csak Callas korai partnerére, Ebe Stigani nem súlyos, hanem kifejezetten könnyed, lágy mezzo volt. Norma szerepéhez meg kell némi drámai beütés, csak nem olyan, mint Bartolié, folyamatos idegességgel, nyugtalansággal, túlhangsúlyozással, hanem igenis az általa kifogásolt antik hősiességgel. Mert ugyebár arról van szó, és senki nem mondta, hogy ez wagneri súllyal kell, hogy párosuljon, nem lehet finom, nőies.

Furcsamód ez is egy olyan lemez, mely nem is rossz, legalábbis Antonini, Pertusi, Osborn alakítását illetően, de az abszolút főszereplő, akiért az egész készült, s valamelyest kevésbé a preferált szoprán partner tekintetében bizony nagyon problémás. Dicsértem Antoninit, megérdemli, de azért hozzá szeretném tenni, hogy semmi lényegeset nem vélek felfedezni ebben azt előadásban, ami Serafin és az említettek előadásaiból ténylegesen kimaradt volna.

Még régen édesapám egyik komolyzene iránt érdeklődő kollégája azt mondta nekem, mikor Karajan Don Giovannijára terelődött a szó: „A nagy tévedés.” Hát minden volt, csak nem nagy tévedés, élőben is hallhattam, s a lemezt azóta is sokszor hallgattam. Csak éppen akkor divat volt Karajant ezért vagy azért szidni. Ám erről a Normáról ez a mondat jut eszembe. Jó Antonini, jók a férfiak, de a koncepció túlértékelése, főképp a két női főszereplő, különösen Bartoli nárcizmusba hajló manírossága és erőltetettsége bizony megkérdőjelezi az egész projektet. Sediziose voci, voci di guerra - azaz lázító hangok, háború hangjai. Norma első szavai ezek az operában. Hát igen. Bartoli hangja ezúttal meglehetősen lázító és háborús. Korai, Charles Spencer kísérte Rossini-dallemezén az erős mássalhangzók, az agilis éneklés – és a remek technika – lenyűgöző volt. Itt túlzás, A bel canto bizony nem ez.

(Bellini: Norma. Decca – Universal, katalógusszám: 0289 478 3517 2)