Lear – cseppet sem líraian

Kortárs darabot tűzött műsorra a Magyar Állami Operaház: Aribert Reimann Lear című kétfelvonásos operáját. Ritka vendég egy-egy mai korban született mű bemutatása, ezért is várták sokan a Leart. Shakespeare köré fonódik az idei Májusünnep, s ennek keretén belül is előadják majd a művet. Reimann darabját 1978-ban mutatták be, s azon kortárs operák egyike, mely több operaházban is színpadra került.

Kortárs operát itthon műsorra tűzni nem mindenkinek az ízlése szerint való, ennek ellenére megtelt az Operaház. Igaz, volt, aki már az első néhány perc után elment, mások a szünetet várták a hazaindulással. Az előadás kiemelkedő volt, és nemcsak azért, mert a mű zenei nyelvezete nem adja könnyen magát, a szólamok rendkívül nehezek, hanem egy olyan hőfokot tudtak létrehozni a művészek, mely nem mindennapos.

A Lear király Shakespeare egyik legsötétebb darabja, az emberi érzelmek bugyraiba enged betekintést. A tragédiához illeszkedik Reimann zenéje. Az opera története akár népmesei is lehetne, másutt bibliai (librettó: Claus H. Henneberg), de a kibontakozás a hatalomhoz bármi áron való jutást mutatja be – a negatív karakterek uralják a darabot. A történet ismert és korszerű (az is marad): kegyetlenség, a generációk szembenállása, az idősebbeken való átlépés, a hataloméhség mind jelen van. A kortárszene hangzásvilága nagyon jól képes kifejezni a lélek és a világ erkölcsi pusztulását, szétzüllesztését. A negatív karakterek, a női lélek bomlása sokszor Richard Strauss Saloméját és Elektráját juttatta a néző-hallgató eszébe; a kegyetlenséget, mindenen való átgázolást. A kemény hangzásvilághoz a német nyelv is hozzájárult.

A rendezés Anger Ferenc munkája, Jean-Pierre Ponnelle legendás rendezése nyomán; a díszlet- és jelmezrekonstrukció Zöldy Z. Gergely nevéhez fűződik, Ponnelle és Pet Halmen nyomán. A látványvilág színes, mintegy oldva a komorságot, az elidegenedést-elidegenítést, a színekkel helyenként jelezve a karakter rossz vagy jó oldalra tartozását. A színpadkép nem volt zsúfolt, a két szintre való osztás ritmusa nagyon jó volt – nem a változást tartották fontosnak, hanem a kisebb csomópontokat.

A zene rendkívül izgalmas: a hangszerelés ugyan nem sok árnyalatot fejez ki, de döntően a zaklatott, vibráló, vészjósló zenei kifejezésmóddal élt a szerző. A viharzene szinte láttató, Cordelia és apja zárójelenete megindító. A darab kezdése kissé hosszú, helyenként az énekszólamok nem a tömör kifejezésre törekvőek, de egy ilyen hosszúságú és súlyú operában ezek legyenek a legnagyobb vétségek.

A magyarországi bemutató emlékezetes marad. Ilyen nehézségű és horderejű kortárs mű megszólalása ünnepi alkalom, ezt minden közreműködő átadta a közönségnek. Az ősbemutatón Dietrich-Fischer Dieskau (Lear) és Várady Júlia (Cordelia) énekelt, nehéz utánuk az opera e két szerepét megszólaltatni. Több szerep is egyenrangú a műben, ettől is különleges a darab. Tómas Tómasson énekelte a címszerepet; hitelesen, nagyon árnyaltan. Valóban egy öregember állt előttünk, egy már leírt, a halált váró aggastyán, aki tud rettentő haragos is lenni. Goneril Bátori Éva, Regan Rálik Szilvia volt. Míg utóbbi a Richard Strauss-i őrült tébolyodott nőket énekelte, addig Bátori Éva hasonló szerepben még nemigen lépett fel emlékezetem szerint. Mindketten a közönség elé állították a figurát, a mindenre képes nőt (Goneril karaktere jóval összetettebb) – hangjukkal is megjelenítve a két hatalomvágyó nővért. Caroline Melzer az egyik vagy egyetlen olyan szerepet énekelte, mely a jóságot, tisztaságot ábrázolja, alakítása nagyon jó volt – e tulajdonságokat maradék nélkül átnyújtotta a közönségnek (beugróként vállalta az előadást). A hercegek és grófok megformálóit is csak elismerő szavakkal illethetjük, mindegyikük karakteres figurát hozott létre, éltek a színpadon. A kisebb szerepek is kifejezően szólaltak meg, ahogy a Honvéd Férfikar is.

Stefan Soltész irányította az előadást, a karmester már 2001-ben, Essenben vezényelte a művet. Kézben tartotta az előadást, megmutatta az opera ezer (sötét) színét, a dráma mélységét, azt a néha provokatív hangzást, mely az operában rejtőzik. Minden közreműködő a legjobbat nyújtotta, érdemes megnézni a májusi két előadás valamelyikét.

Lehotka Ildikó