Kismesterek, nagymesterek, klasszikusok – a Sony régi-új kiadványairól

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata - 2016. augusztus 26.

Az RCA/Sony Classical három új lemezéről lesz szó. Összeköti őket mindenekelőtt a kor, a bécsi klasszika. Az első lemez Mozart Cosí fan tuttéja. Egy olyan karmesterrel, akit ma kevesen kötnek Mozarthoz, pedig lehet, ő vette fel elsőként lemezre az összes szimfóniát, kevesebbet, mint Böhm, de ő még közéjük sorolta a - Mozart bevezetését kivéve - Michael Haydn írta 37. Szimfóniát is. Erich Leinsdorf ez a karmester. Az 1967-ben készült Cosí fan tutte vezénylése több érzékenységet mutat, mint korábban a szimfóniáké. Mai füllel hallgatva persze erősen szimfonikus, de ez nem ritkaság a jó Cosí fan tutte felvételek közt, melyek közül kiemelkedik Solti ugyancsak testes régi felvétele. Leinsdorf bejátszása nem túloz e téren, mindössze a nagyon tartott tempók miatt hiányolhatunk nagyobb flexibilitást. Ami igazán egyedivé teszi ezt a felvételt, az az énekesek kiválasztása. George Shirley ritka szereplője lemezeknek. Az egyik első fekete tenorista, aki világhírre tett szert. Míg néhány szoprán, mezzoszoprán vagy alt máig híres, a Mozart-művek terén sikeres Shirley nevét kevesen ismerik (Sir Colin Davis Idomeneójában és Rafael Frühbeck de Burgos Requiemjében szerepelt még). Előadását a Cosíban kétféleképp értékelem. Némi kötöttséget érzek benne, nem mondhatom, hogy ez Ferrando szerepének legjobb tolmácsolása, ideálisan legalábbis líraibb és flexibilisebb módon képzelem el, melyhez Alfredo Kraus és Léopold Simoneau áll közelebb, vagy elevenebben, mint Francisco Araiza, ugyanakkor Shirley kötöttségének is megvan a maga szimpatikussága. Ám ami különösen fontos, Shirley igazi fekete hang, olyan ízességgel, melyet ritkán hallunk. Egészében nagyon érdekes és élvezetes.  

S itt át is térhetünk az énekes gárda fő jellegzetességére, ugyanis három nagy hang is van köztük. Nemcsak kvalitás terén nagy, hanem volumen tekintetében is, ami értelemszerűen általában nem kifejezetten Mozarthoz kapcsolódik, kivéve, ha mondjuk Sarastróról vagy Az éj királynőjéről van szó. E „nagy” hangok egyike a lemez Guglielmója: Sherrill Milnes. Aki acélos keménységgel és nagy erővel állt helyt s nyűgözött le olasz operákban. Jó Guglielmo. Természetesen „az igazi Milnes” nagyobb hangot kívánó szerepekben mutatkozik meg inkább, de itt is igen jól szerepel, ideálisan kombinálja hangja karakterét és a kívánt könnyedebb éneklést. A második „nagy” hang Leontyne Price Fiordiligi szerepében. Kifejezetten érdekes. Ő kapcsolódik Shirleyhez is, mivel azon fekete énekesek egyike, akik elsőként értek el nemcsak nagy sikert, hanem szélesebb elfogadást is, korábban olyan nagyságokat, mint Marian Anderson, képesek voltak egyetlen operafelvételre sem alkalmazni. Price szereplése Milneséhez hasonló, nagyon jó hallani ezt az erős és képzett hangot ilyen alternatív közegben.  A harmadik „nagy” hang esete hasonlatos ezekhez, ő Tatiana Troyanos Dorabellaként. Ő is nagyon jó. Összefoglalóan azt mondhatjuk, mindhárman hozzák magukat is, és kellőképp alkalmazkodnak a Mozart megkívánta kisebb volumenhez, ami persze csak részben elvárás, mert itt is a játék, a relatív mérték fontos, s nem az abszolút mérték.

Ezio Flagello laza Don Alfonso, ugyanakkor nem tartom számon kiemelkedő alakításai közt, én a José van Dam féle részben visszafogottabb, részben egyenesebb vonalú megformálást preferálom. E vonalon megy tovább Judith Raskin, akinek kifejezetten nem tetszik a szereplése, ugyanis nagyon túljátssza Despina megváltoztatott hangját. Ez nagyon nehéz rész, meg kell találni az ízléses határt, s nekem ez mesze túl van azon.  A lemez borítóján Fragonard ismert festménye,  A hinta. Ez azért érdekes, mert hangulatában kétségkívül nagyon közel esik az operához, s konkrétan e bejátszás tekintetében érdekes a kép vékony vonalvezetése, könnyedsége, amihez érdekesen viszonyul részben Leinsdorf szimfonikus alapállása, főképpen pedig a „nagy” hangok sora.

Egy másik lemez igazi ritkaságokat tartalmaz. Ismerjük az „x conducts x” felvételeket, mondjuk Kodály vezényel Kodályt, Stravinsky Stravinskyt. Nem erről van szó. Inkább a Sosztakovics vezlébyel Sosztakovics kategóriáról, mikor Maxim vezényli apja darabjait, amúgy nagyon jól. De még ennél is tovább kell mennünk, mikor Benda vezényel Bendát. Christian Benda cseh karmester régi felmenője, Georg Anton Benda szimfóniáit dirigálja saját együttese, a Prágai Szimfonikus Zenekar élén. Másik nevén Jiří Antonín Benda végül is Mozarttal élt egy időben, de harmincnégy ével előbb született, s négy évvel később hunyt el. Benda az a zeneszerző, akinek tipikusan ismerik az emberek a nevét, már jó esetben persze, de nem nagyon ismernek tőle konkrét művet. Christian Benda korábban népszerűsítette őse szimfóniáit a Naxos kiadón keresztül, s most a BMG vett fel vele egy – kétségkívül elég rövid, alig több mint negyven perces – lemezt. Christian Benda ügyesen vezényel, elevenen, színesen, de egy idő után bizony kicsit egyformán. Néhány szimfónia után már megjelennek előttünk a minták, melyeket alkalmaz. Egyáltalán nem rossz minták ezek, de nincs az az érzésünk, hogy újszerűen, most éppen másképp közelít, ehelyett beugrik egy korábbi megoldás. Ebben persze felmenője sem könnyíti meg a helyzetét, mert az a változatosság és erősebb jellegzetesség, mely Mozart műveit kitűnteti, nála azért kevésbé van jelen. Ugyanakkor kétségkívül igen jó darabok ezek. Ezért is, és a lemez hossza szempontjából is jobb lett volna véleményem szerint néhány csembalóversennyel kiegészíteni, vegyíteni a programot. Mindazonáltal értékes és hiánypótló kiadvány.

A harmadik lemez sok szempontból az ellentettje a Benda-korongnak. Nikolaus Harnoncourt utolsó előtti lemeze, a Concentus Musicus Wiennel, két koncert anyagából összevágva. Meg kell mondanom, sosem voltam Harnoncourt feltétlen híve, ugyanakkor mindig sokra becsültem, s ez idővel egyre nőtt, s mély tisztelettel emlékezem rá sajnálatos halála után. A tisztelethez nem kell egyforma ízlés, sőt. Tisztelem sok remek előadásáért (Monteverdi terén például nemigen tudok jobbat nála), s tevékenységének kétségkívül óriási zenetörténeti jelentősége van, még akkor is, ha a fejlődést szükségszerűen olykor túlzásokkal érte el. Személyisége is jellegzetes volt, de kié nem az, aki jelentős hatást ér el? Ahhoz, hogy véleményét komolyan vette, nem férhet kétség. Épp az a jó az életben, hogy nem vagyunk egyformák, nem várjuk el ugyanazt – sajnos megint csak jó esetben.  Milyen hát ez az utolsó lemez? Érdekes, és méltó megkoronázása a nagy életműnek. Nem kis művek, Beethoven IV. és V. Szimfóniája. A IV. nagyon tetszik. Finom, szubtilis, érzékeny, azt is mondhatnám, semmilyen, persze nagyon speciális és jó értelemben, nem nagyon más, nem provokatív, hanem békés, ideális, szintetikus oly értelemben, hogy nincs messze semmilyen irányzattól sem, s ennyiben eleget tesz annak is, amire Harnoncourt már korán törekedett szikár, alternatív Bach olvasataival is.

Az Ötödik kicsit más. Őszintén szólva nekem nem tetszik a fúvósok tipikusan historikus durva hangzása. De ha túlteszem magam ezen, s így teszek, mert feltételezem, hogy Harnoncourtnak kifejezetten ez tetszett, s akkor ezt tiszteletben kell tartanom, akkor zavartalanul tudom élvezni Harnoncourt ugyancsak harmonikus, szubtilis előadását. Értelmezése kifejezetten szimpatikus: eszerint a zene nem extrovertált, nem forradalmi, nem a sors kopog az ajtónkon, hanem mi mélyedünk el, s tekintünk befelé. Értelemszerűen különösen szép így a második s a harmadik tétel. Az egészben az a legérdekesebb, amit persze már az elmúlt két évtized felvételei is mutattak, hogy míg Harnoncourt forradalmi újításai ott is hatottak, ahol deklaráltan elutasításra leltek, ő maga is közeledett a későbbi hagyományokhoz, s szépen szintetizálta őket. Ez az utolsó előtti lemez igazán méltó emléket állít Harnoncourtnak. Megvan benne az általa mindig is preferált másság, a könnyedség, áttetszőség, ugyanakkor nem különül el attól a hagyománytól sem, mellyel eleinte szembefordult.      

Zay Balázs

(katalógusszámok: Sony Classical 88875196382, 888751861923, 88875136452)