Lenyűgöző Háborús requiem

Lenyűgöző művet hallhatott a közönség a Művészetek Palotájában: Benjamin Britten Háborús requiemje a mű nagyságához méltón szólalt meg. A száz éve született Brittenről – mint évfordulós zeneszerzőről – jóval kevesebb szó esett, mint Wagnerről vagy Verdiről.  Talán azért, mert szinte kortársunk volt, talán zenei nyelvezete miatt. De még így is (majdnem) több műve hangzott el idén, mint tíz év alatt együttvéve.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

A 100 éve született Britten több műfajban alkotott, a vokális zene mégis kiemelkedő jelentőségű volt számára. Dalciklusokat komponált, s 1945-ben második operájával, a Peter Grimes-szal nagy sikert aratott. A mű a 20. század egyik legnépszerűbb darabjává vált – abban a korszakban, amikor az opera halálát jósolták. Az 1961-ben keletkezett Háborús requiemet (War Requiem) sokan tartják legmagvasabb művének, zenetörténeti fontosságúnak. A Háborús requiem az angliai Coventry városának felkérésére született; a II. világháborúban lebombázott katedrális újraszentelésére íródott. A requiemet 1962-ben mutatták be. Három különböző nemzetiségű szólistát kért fel a szerző: Peter Pearst, Dietrich Fischer-Dieskaut és Galina Visnyevszkaját; a szopránt azonban nem engedték ki az orosz hatóságok az ősbemutatóra, így Heather Harper vette át a szólamát.

Britten a liturgikus latin szöveg mellett Wilfred Owen kilenc háborús versét is felhasználta, a letűnt időt és a jelent szimbolizálva – ahogy a katedrális romja és az új székesegyház áll egymás mellett. Britten zenei nyelvezete nem rendhagyó, nem feszegeti a harmóniavilágot, nem kísérletezik új ritmusvilággal, helyenként eklektikus, máshol a neostílusokkal kevert, merít az angol dalokból – és mégis igen jellegzetes. A Háborús requiem legszembetűnőbb motívuma-hangköze a tritonusz: nem véletlen, hogy a Fisz-C hangokkal (a Requiem tétel fő szakaszában az énekkar csak ezt énekli) képzelte el Britten az „ördögi” hangközt. A mű másik jellegzetessége az előadói apparátus: a nagyobb együttes mellett egy 12 tagú kamarazenekar is szerepel, valamint fiúkórus orgonakísérettel. Ez a megoldás az éteri tisztaságot jelzi, valamiféle távolságtartást a háború naturális zajától. A kamaraegyüttes a két férfiénekes megszólalásakor kap szerepet – a tenor és a bariton az Owen-verseket énekli, a latin szövegű szakaszokat a szoprán szólista és a vegyeskar, nagyzenekari hangszereléssel. Csak a mű záró, Libera me tételében – ahol a korábbi zenei anyagokból idéz Britten – szólal meg egyszerre az összes közreműködő. A hallgató néha azt érzi, hogy a szerző utal Verdi Requiemjére is: helyenként nyilvánvalóan, máskor csak alig érzékelhetően. Különleges még, ahogy a szerző a hangulati elemeket éppen az ellenkező zenei aláfestéssel oldja meg. Ilyen a többi között a nyugodtság ábrázolása a tritonusszal, a harag megjelenítése szelíd zenei eszközökkel, a séta indulóval való megfogalmazása a Rex tremendae szakaszban vagy a trombitafanfár szövete később a lágyabb fafúvós hangszereken.

A hat nagy egységből álló mű előadása nem egyszerű feladat. Howard Williams vezetésével a Requiem szépsége kidomborodott. Nagyszerűen, lefegyverzően szólt a Nemzeti Énekkar. A Kyrie – melynek anyaga többször visszatér – kórushangzása ugyan egyszerű, de annál nehezebb láttatóan megvalósítani. Az énekkar hangszíne egyedi, egységes: ha kell, tömör, ha kell, éteri, de mindig az adott zenei anyagnak megfelelő. A Kodály-iskola gyermekkórusáról is csak a legszebb szavakat mondhatjuk, üdeségüket jó volt látni-hallani. A pacifista mű zenekari anyagát a Nemzeti Filharmonikus Zenekar játszotta; bizonyítva, hogy az együttes minden korszak zenéjében jártas. Mind a kisegyüttes a sok szólóval, mind a nagyobb fantasztikus hangzást hozott. Döbbenetesen szólalt meg a Ments meg engem szakasz, és a Hozsánna kétféle megoldása – másodszorra ujjongó, fényes, hatalmas (hangerejű) – lenyűgözte a hallgatót.

Szabóki Tünde ez alkalommal is nagyon érzékletesen, tele zenei finomságokkal tolmácsolta a szopránszólót. Timothy Bentch tenorja pontosan a britteni elképzeléshez igazodott, a kisebb hanghibákat megbocsátjuk neki. Stephan Loges szerepeltetése is jó választás volt, a két férfiénekes duettjei nagyon szép pillanatokat szereztek. Howard Williams többször vezényelte már a művet – úgy is, hogy két karmester ad instrukciókat (ezúttal is így volt, ifj. Sapszon Ferenc irányította a karzaton álló gyermekkart). Williams szinte kívülről dirigálta a Requiemet; a hangzás, az apró árnyalatok, a dinamika arra utalt, hogy a partitúra minden egyes hangját értelmezte. Nagyszerű, lélekemelő, elgondolkodtató koncert volt, méltó Britten ünnepléséhez.

Közreműködött: Szabóki Tünde(szoprán), Timothy Bentch (tenor), Stephan Loges (bariton), Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás), Nemzeti Filharmonikus Zenekar, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Gyermekkórusa (karigazgató: ifj. Sapszon Ferenc), vezényelt: Howard Williams. Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2013. november 21.