Majdnem Waltraute, egészen Kundry

Zay Balázs lemezkritikai rovata - 2013. augusztus 12.

Daniel Barenboim Wagner-lemezsorozatának kiemelkedő darabja a Parsifal. Nem egyedül, a Trisztán és Izolda mellett. S nem véletlenül, ugyanis e két esetben a karmester három partnere azonos: a két főszereplő, Waltraud Meier és Siegfried Jerusalem, valamint a zenekar, Herbert von Karajan egykori együttese, a Berlini Filharmonikusok, akik egykor Karajannal is felvették a két alkotást, s ha mondható egyre a vezető zenekarok közül, hogy primus inter pares, akkor csakis erre. Van egy további kapocs is, másutt, Barenboim Amfortasa hajdanán Karajané is volt: José van Dam.

A hangzás finom és selymes, ahogy az együttestől várható. S ahogy Barenboim esetében előre sejthető, alapvetően lassú, ha nem annyira is, mint Sir Reginald Goodall felvételén - amelyhez szintén kapcsolódik a lemez egy közös szereplő révén. Ezzel el is jutottunk az előadás egyik sajátosságához. Nemcsak a hangzás sima, hanem a megközelítés is. Mit értek ezen? Bár egyes drámai csúcspontokat Barenboim és a hangmérnök kiemelt, a hangzáskép alapvetően lágy. Nincs szó a jellegzetes bayreuthi hangzásról annak sajátos összeolvadásával, egészen más karakterű ez a harmonikus hang. Barenboim alapvetően a zene folyamatosságának, harmonikus voltának érzékeltetését preferálja. A hangkép nagyon tiszta, mind a zenekari szólamok, mind a magánének tisztán hallik, miközben harmonikus egészet alkot. Ez nemcsak technikailag van így, hanem kihat a magánének stílusára is.

A szólisták éneke mindvégig beleillik a zenekari szövetbe, elsősorban nem a zenekar előtt megjelenő személyek szavainak apróbb megnyilvánulásait érzékeli a hallgató, hanem a szólam igényes, de alapvetően egy harmonikus egészbe ágyazódva megjelenő megformálását. A kidolgozottság szintje ebben a tekintetben különösen magas és kiterjed minden résztvevőre.

Gurnemanz szólama jelentősebb, mint ahogy általában tekintenek rá, már csak terjedelménél fogva is, ritkán adatik mély basszusnak ilyen hosszú narráció lehetősége. Ezért bánom szerfelett, hogy Martti Talvela nem énekelte a szólamot. Matthias Hölle igen szépen teljesít ezen a lemezen, felkészült, s éneklése csak egészen csekély mértékben marad el a legnagyobbakétól, kik véleményem szerint Boris Christoff, Hans Hotter, Kurt Moll és Hans Sotin. Ma, amikor híján vagyunk jó mély basszusoknak, különös elismeréssel illik adózni teljesítménye előtt.

Titurel és Klingsor alakítói hasonlónak nevezhetők, mindkettőjük jellegzetessége a tiszta, érthető alakítás. A lemez jól hallhatóan hozza Titurel szólamát, nem operál a mélység olyasféle – és gyakorta zavaró – érzékeltetésével, ami végül is azt eredményezi, hogy kevésbé halljuk. John Tomlinson énekli a szerepet. Günter von Kannen ugyancsak tisztán, ízlésesen alakítja Klingsort. Van Damról, Amfortas megjelenítőjéről csak jót mondhatok, megítélésem szerint nem volt, véletlen, hogy Karajan, hacsak lehetett, vele dolgozott. Korábbi Amfortas-alakítása a legjobb, ami elképzelhető, egyedül Bryn Terfel tudott erre a magaslatra feljutni, akivel azonban tudtommal nincs a szólamnak teljes felvétele. Van Dam alakítása azért nem jobb az előzőnél, mert ilyesmi nemigen képzelhető el. Az ő jellegzetessége persze nem az expresszív, hanem a nagyon kidolgozott éneklés, és Wagner olyan csodálatos zenét írt, hogy nem nagyon kell hozzátenni, inkább azt kell megmutatni, ami benne van.

Siegfried Jerusalemnek talán ez a legjobb Wagner-alakítása, amit hallottam. Nála általában a felkészültség és a stílusosság dominál, legtöbbször nem hengerel le annyira, mint a legnagyobb Wagner-tenoristák némelyike, ugyanakkor a rosszabb tapasztalatok fényében az ember felette értékeli a fádabb hangú Jerusalem megbízhatóságát, stílusosságát. Ezúttal azonban kvalitásként jelenik meg kevésbé színes hangja és minden igényessége ellenére is kevésbé színgazdag éneklése. Ugyanis kihozza a karakter nagyon fontos jellegzetességét, nevezetesen azt, hogy formálódó egyéniségről, alakuló ifjú emberről van szó. Ez persze csak egy alternatíva, ugyanígy adekvát Peter Hofmann szemtelenebb ifjú-ábrázolása is, főleg az I. felvonásban. Megítélésem szerint itt kevésbé, ám a II. és III. felvonásban kifejezetten előny Jerusalem álmatagabb megjelenítése, mivel előbbiben az elvarázsoltságot, utóbbiban az ébredést ábrázolja.

Végül eljutottunk Kundry alakítójához. Meier ezzel a szereppel vált híressé, Bayreuthban egy évtizeden át ő énekelte, s mára négy lemez is őrzi interpretációját (a negyedik karmestere Christian Thielemann). Van Dam esetéhez hasonlóan nem hiszem, hogy korábbi előadásai - Levine bayreuthi és Goodall walesi felvételein - túlszárnyalható lenne. Ezek valamelyest elevenebbek, ösztönösebbek, mint ez, amelyikben több a meggondoltság, a visszafogottabb kifejezés nyújtotta talányosság. Valahogy úgy áll a helyzet, hogy az érzékelhető felszín kevesebbet mutat annál, ami a mögötte rejlik. Levine és Goodall előadásaiban több volt a „wilde Reiterin”-jelleg, akkorra a szenvedélyesség egy részét a szenvedés és az ismeret megjelenítése vette át. Meier tudatos művész, és ez különösen fontos Kundry esetében, akinek a neve nem választható el a Kunde, Kundgebung szavak tövétől, ami ismerettel, megismertetéssel, tudással kapcsolatos. Meier Kundryja mélységesen mély ismeretekkel rendelkezik, amelyek akkor is irányítják, ha bizonyos fokig tudattalanul cselekszik, azaz domináns énjével szemben, amit aztán rendre meg is bán, mikor felfedezi, mit tett. Amúgy pedig Meier szépen énekel, illeszkedve Barenboim alapkoncepciójához, illetve finom kifejezőeszközökkel élve.

Nomen est omen. Persze csak néha. Wagner Valkűrjének és Götterdämmerungjának Waltrautéja révén Meier keresztneve wagneres csengésű. Ám a jelentése! Starke Herrscherin, azaz erős uralkodónő, cselekvő istennő, aki az erőseket segíti a csatamezőkön. Meier bizony ilyen, helyesen cselekedtt, amikor fiatalon próbaéneklésre jelentkezett Bayreuthban a vad lovasnő szerepére, hiszen ennek anszolút uralkodója lett,. Maga az alak, Kundry, pedg épp aközött hányódik, hogy kit segítsen a csaták mezején, a sértőt-e vagy a sértettet. Úgy vélem, mindenekelőtt Meier igényessége – s mellette Jerusalem biztos színvonala és a Berlini Filharmonikusok kimagasló finomsága kellett ahhoz, hogy Barenboim ilyen jó eredményt produkálhasson.

Warner Classics  – Magneoton, katalógusszám: 0825646751778