Mogyinyka és Hovanszkij

 

Zay Balázs lemezkritikai rovata - 2012. április 5.

Mogyinyka, ahogy barátai hívták – igazi nevén Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij, úgy lett az egyik legnagyobb orosz zeneszerző, hogy alig írt befejezett művet. Fő operája, a Borisz Godunov sem áll rendelkezésre végleges, teljes szerzői változatban, de csak-csak összeállítható, ám a másik, A Hovanszkij-eset esetében ez még így sincs, a kedves, ám lusta és a szorgos munka helyett inkább a Malojaroszlavec étteremben iszogató zeneszerző csak zongorás kottát hagyott hátra, alig pár rész hangszerelésével. Aztán minden a papírforma szerint alakult, a Muszorgszkijjal épp ellentétes személyiségű, tanult, szorgos, pedáns Nyikolaj Rimszkij-.Korszakov elkészítette az előadási változatot, saját ízlésére, húzásokkal, változtatásokkal. Hozzáteszem rögtön, az akkori viszonyok között a lehető legrendesebben járt el. Ezt a változatot őrzi a leningárdi Kirov Operát 1943-tól 1954-ig vezető Borisz Kajkin 1946-os felvétele, mely a Naxos történelmi felvételeket magában foglaló sorozatában jelent meg. Különös, hogy az operairodalom ilyen remekéről alig van felvétel. Mivel a Borisz Godunovval szemben nem rekonstruálható szerzői hangszerelés, továbbá Pavel Lamm gondozásában megjelent az akkor fellelhető kéziratok gyűjteménye, a depressziós, ihletszegényebb időkben kedvvel hangszerelő Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics elkészítette a maga hangszerelését, melyhez újrahangszerelte a két Muszorgszkij által elkészített részt is. Ezt vette fel nagyrészt Claudio Abbado, ám kombinálva Igor Stravinsky befejezésével. Ő Maurice Ravellel együtt készített az 1925-ös párizsi bemutatóra előadási változatot, melyből csak tőle való befejezés maradt fenn.

Ám volt-e vajon szerzői hangszerelés? Készen biztosan nem, de Muszorgszkij fejében? A jobbára zongoránál ülő és éneklő művész számára mi volt a zenekarmi volt a zenekar? Azt, hogy ki volt, könnyebb megmondani. Igen, azt, hogy ki volt. Nem más, mint Nagyezsda Nyikolajeva Purgold, Rimszkij-Korszakov felesége, akihez leveleit Kedves Zenekar! Megszólítással intézte, mivel közös zenéléseik alkalmával ő játszotta a zenekar részét. Azt azonban, hogy mit képzelt a zongorás kotta mögé, nemigen tudjuk, még kevés létező hangszerelése alapján sem, mivel gyakorlata kevés volt, ezeket is alig hallotta, és bár ezeket az utókor nagyra értékeli, nyilván nem teljesen alaptalan a zeneszerzőtársak aggályoskodása Muszorgszkij hangszereléseit illetően, illetve, ami ennél fontosabb, nem tudni, mennyire álltak közel ahhoz, amit magában képzelt. Felteszem, hogy ha konkrét hangszereléssel képzelte volna el alkotásait, többet tett volna ezen a téren.

Kajkin kései utóda, Valery Gergiev Sosztakovics verzióját vette lemezre, ugyancsak a Kirov, ma már újra Mariinszkij Színház Ének- és Zenekarával. A Philips Classics felvétele most újra megjelent a Decca új operasorozatában. Sosztakovics persze ugyanúgy járt el, mint Rimszkij-Korszakov. Ő is a lehető legjobban kívánta megvalósítani Muszorgszkij elképzeléseit. Ha az eredeti Borisszal vetem össze, úgy tűnik, eléggé a saját ízlése szerint járt el – amit ugyanakkor egyáltalában nem negatívumként mondok, másként aligha tehetett volna. Az persze különös, hogy saját szimfóniáiban megvan az az erőteljesebb nyerseség, durvaság, amit itt mintha a harmóniára való erősebb törekvés szorítana háttérbe.  Melyik áll közelebb ahhoz az eredetihez, mely Muszorgszkij felében élt, vagy legalábbis formálódott? Az anyag elrendezését tekintve bizonyosan Sosztakovicsé, amit azonban árnyal, hogy Lamm kiadása óta felbukkantak további részletek. A kéziratokhoz való hűség terén ugyancsak Sosztakovicsé tekinthető hitelesebbnek, ám a kor automatikus, tudattalan egybeesését tekintve Rimszkij-Korszakov verziója akkor is relevánsabb, ha nyilvánvaló a két zeneköltő modorának erős eltérése. Ha nemcsak a műveket, hanem az előadásokat is szemléljük, ugyanez érvényes részben a Kajkin-felvétel kapcsán is, hiszen régebbi stílust idéz. Azt a beszédhez közelebb álló, erősebb kifejezési formákat használó éneklésmódot, mely idővel háttérbe szorult. El nem tűnt, különösen orosz művészek körében, de módosult. Gergiev lemezének is prominens erénye a beszédszerűség, de már más esztétikai alapelvek alá rendelve. Az ének íve fontosabb, a beszédszerű előadásmód kevésbé. Gergiev énekesei közt kiemelkedik a Márfát alakító Olga Borogyina, aki ízes és ízléses éneklésével utolérhetetlen az orosz mezzo szerepkörben. Az Emmát éneklő Jelena Prokinát dicséri, hogy nem üt el Borogyinától. Ami a férfiakat – Vladimir Galusin, Bulat Minjelkiev, Nyikolaj Ohotnyikov, Jevgenyij Fedotov - illeti, kiváltképp a mélyebb tartományokban mozgókat, derék produkciókat hallunk, ugyanakkor kétségkívül hiányolhatjuk a nagy, egyéni hangokat, és persze sajnálhatjuk, hogy mi mindent hagyott ki a hanglemezipar korábban, amikor Boris Christoff, Martti Talvela, Nicolai Ghiaurov, Paata Burchuladze még rendelkezésre álltak. Ám az elmúlt idők viszonyait figyelembe véve e tekintetben is igazán megfelelő a felvétel. Gergiev igen érzékenyen vezényel, olykor felette lassú tempókkal téve sajátossá az előadást. Kidolgozottság terén egyértelműen példás interpretációról van szó.

Mit szólna Muszorgszkij Sosztakovics hangszereléséhez, Gergiev lemezéhez? Alighanem elbűvölné, mivel sosem hallotta, csak belül, és ahogy vesztett az éneklés teatralitásából, beszédszerűségéből, nyert kiegyensúlyozottságban, általánosságban legalábbis. Még az is lehet, hogy simán jóváhagyná, és örömmel mesélné, hogy megcsinálták helyette, majd változtat itt-ott - amit aztán valószínűleg elmulasztana.

Muszorgszkij: Hovanscsina, karmester: Valery Gergiev (Decca – Universal, 0289 478 3052 8)