Perahia: Fegyelembe oltott szenvedély

Fegyelmezett zseni – mondja egy laikus koncerthallgató a közönségben. S valóban: a világ egyik ma élő legnagyobbjának tekintett zongorista úgy ül, olyan egyenesen, mintha karót nyelt volna: semmi őrült kilengés, zongoraszék-kicsapongás, zenébe görnyedés vagy szenvedélyes grimaszolás, valóban egy fegyelmezett, túlfegyelmezett művészt látunk zongorázni. Már ha nézzük. Ezért inkább nem nézzük, hanem hallgatjuk. Akkor ugyanis már nem a fegyelem lesz az első, ami eszünkbe jut: zongorázásában már ott a szárnyalás, a szenvedély, minek korlátozza hát a végtelenséget a keretek közé szorított vizualitás.

A bécsi Konzerthaus nagyterme bár impozáns, annyira nem szép és nagyszabású, mint a másik világhíres koncertterem, a legendás újévi hangversenyeknek is otthont adó Musikverein. Itt-ott magyar szót hallani, örvendetes, hogy egy-egy koncerttért mozdul a magyar, noha a jegyek néhány szorzóval drágábbak, mint amikor Perahia a Zeneakadémián mutatta meg néhány éve a nagyérdeműnek, hogy pianistaként az elsők közül való. A programra az egyik legnagyobb magyar liberális filozófusnő azt mondaná, semmi különös, semmi meglepő, semmi reszkír. S valóban. Ám ez nem probléma, a műsor a helyhez méltó, s a művészhez is, aki a Haydn-Mozart-Beethoven szentháromság letisztultságát tökéletest súroló hangzásvilágával és saját szenvedélyességével ötvözi, ezért sterilitásnak nyoma sincs.

Perahia pályafutása során többször ujjproblémákkal, betegséggel küzdött, orvosai egy időre a fellépéstől való tartózkodást javasolták neki, s még amikor visszatért a pódiumra, akkor is több koncertjét kényszerült lemondani. Mi sújthat jobban egy zongoristát ennél? Szerencsére mára ennek nyoma sincs, s reméljük nem is lesz. Annál is inkább, mert Perahia dirigál is, s ott se jönne jól a kór kiújulása.

A hangverseny csúcspontja (számomra, de valószínűleg sokak számára) a második részben felhangzó Beethoven B-dúr szonáta Adagio sostenuto tétele: ahogy a zeneszerző rendelkezik (sostenere), valóban szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. Itt tényleg megáll egy pillanatra nemcsak a levegő, hanem maga a koncert is. Ez a hangverseny úgynevezett csendje, meg ami előtte-utána van. Azt szokták mondani, a koncert csúcsa a csend, az, ahogy azt az interpretátor megteremti. Perahia megteremtette. Utána a Largo szinte már csak egy feloldozó levezetés, a minden mindegy elfutó szólama.

Perahia bizonyított: a spanyol-görög szenvedély képes megfelelő mozdulatokba rendeződni, a billentés jól felismerhető, tán úgy mondanám, a bal és a jobbkéz madárpárként olykor műrepülést hajt végre, ahogy a lassú tempók a gyorssal egymásba fonódnak, átveszik a szálat egymástól, kioltják egymást. S noha a közönség lelkes, a ráadás – ki tudja, miért – ezúttal elmarad. Ám enélkül is elégedetten távozunk.

Kozár Alexandra / Gramofon.hu

Murray Perahia. Forrás: Gramofon-archív