Művek az elmúlásról és az átváltozásról – Sibelius, Grieg és Elgar

A német Profil lemeztársaság nemrég két olyan kiadványt is útjára bocsátott, melyek között – egészen eltérő voltuk ellenére is – erős hasonlóság is fennáll. Egy korra mennek vissza, s érzelmi-gondolati hátterük közös.

A Malinconia című lemezen Sibelius és Grieg csellón és zongorán megszólaló művei szerepelnek. Nem véletlen a megfogalmazás. Grieg Szonátáját és pár kisebb művét fogja közre két Sibelius-mű, melyek egyike a lemez címadó szerzeménye. David Geringas jeles csellista, aki kiemelkedő tisztasággal és kidolgozottsággal játszik, kerülve mind a szélsőbb dinamikai és ritmikai pozíciókat, mind az e tereken lehetséges nagyobb hullámzásokat. Játéka nem érzelmi, hanem racionális hétterű, fő erénye a jó okkal felépített és gondosan kialakított megszólaltatás. Partnere, Ian Fountain zongorista azonban e tudatosabb, fegyelmezettebb játékhoz szélesebb amplitúdójú és gyakorta erősebb dinamikájú játékot tesz. Kettejük olykor valamelyest eltérő megközelítése bizonyos fokig az egységesség ellen hat, másrészről viszont izgalmasabbá teszi az előadást. Geringas nem annyira a melankólia érzelmi mélységeit jeleníti meg, hanem a darabok jól felépített és megformált megszólaltatásait nyújtja. Kiváló csellista lévén nagy sikerrel.

A program érdekes, a Peer Gynt szvit és a Valse triste átiratai jók. A Melankólia címet az előadók inkább a hangulatok, lelkiállapotok egyikére való utalásként vették, s mellé tettek attól eltérő hangulatú és más jellegű műveket is – Tavaszi hangulat, Anitra tánca -, melyek így kontextusba helyezik a két Sibelius-darab s néhány Grieg-részlet adta alapérzést. Sibelius kevés eredeti csellóra és zongorára írt művet hagyott hátra, ám rendre készülnek különböző átiratok, melyek közt sok érdekes is akad. Geringas és Fountain felvehetett volna még néhány Sibelius-alkotást, az eredetiek közül mindenekelőtt a csodás f-moll Antande moltót, a C-Dúr Andantinót, az Op. 77-es Két darabot (Cantique és Devotion), melyek igazán illettek volna a címadó mű adta hangulathoz, de érdekes lehetett volna a Finlandia Matti Makkonen-féle átirata is. Bár így Sibelusnak csekélyebb tér jutott, szép a két zeneszerző sokban hasonló munkáinak egymás mellé helyezése.    

A másik szóban forgó lemez első látásra egészen eltérő világot képvisel: Elgar Gerontius álma című oratóriumának 2010. március 28-án készült élő felvétele a Drezdai Opera Énekkara és a Drezdai Állami Zenekar előadásában, Sir Colin Davis vezényletével. Ám e hatalmas oratóriumot felette melankolikus hangvétel járja át. A darab szövege John Henry Newman bíborostól származik, s úgy tudhatni, megzenésítését korábban Dvořák is fontolgatta. Newman az evangelikális mozgalom – más néven Oxford-mozgalom, de hívták őket sorozatban kiadott traktátusaik alapján traktáriánusoknak, Edward Pusey után pedig puseistáknak is – tagja volt, akik a dogmatikailag nyitott liberális vallásfelfogással szakítandó korai keresztény hitvallásokhoz kívántak visszatérni. Newman aztán idővel szakított ezzel az irányzattal, s egyfajta középutas megoldás mellett tette le voksát a római és protestáns irányzatok közt, az Anglikán egyházon belül maradva. Ám később megint új irányvonalat vett fel, s a római katolikus egyházba tért át. A Gerontius álma e végső pozícióját képviseli, ami eleinte némiképp megnehezítette Elgar művének brit recepcióját, de a darab átütő sikere végül elmosta ezeket az akadályokat.

Newman választásai a páli „a betű megöl, a lélek megelevenít” alternatívára gondolva visszásnak tetszhetnek, ugyanakkor úgy tűnik, igazi kérdéseket tett fel, valódi kereső hit fűtötte. A Gerontius álma jól mutatja a kettősséget, ott a betű is, ott a lélek is - ez utóbbi vezetett ahhoz, hogy a szöveg megragadta Elgart, aztán ez is vezetett ahhoz, hogy közös művük megragadott sokakat. Akárcsak Gerald Finzi Dies Natalis című műve esetében, a darab naiv romanticizmusa idegen korunk hallgatója számára. Ehhez járul e kompozíció kapcsán az igen kötött dogmatizmus is, ugyanakkor maga a probléma, amelyről szól, örök és emberi, Elgar zenéje pedig mély és megragadó. A newmani szövegben tévedés csak romanticizmust, kizárólag merev dogmatizmust látni, mivel integráns része az emberség és a fantázia is, bár utóbbit kétségtelenül korlátok övezik. Úgy látszik, Newmannek szüksége volt dogmákra az azok közvetítette tartalmak elfogadásához.

Gerontius - ki gondolná – halálához közeledik. A névadás nagyon direkt. Így született szegény, vagy olykor nevet változtatott, s korábban Modonatus, Puer, eztán Adultus nevekre hallgatott? Végül is nem ez a lényeg. Mikor Gerontius halálos ágyán imádkozik, segítők csatlakoznak hozzá, vigasztalják, azután téren és időn kívüli helyre jut, angyal vezeti, végül a megváltás ígéretével indul a tisztító tűz felé. Ne feledjük azt sem, a XIX. század második felében járunk, amikor e mára régiesnek tetsző világ még új volt. A mű második felében a főszereplőt már nem Gerontiusnak hívják, hanem léleknek. A német és angol romantikusok előbb tudták, hogy van lélek, mint a tudósok, Freudnak és Jungnak még sokáig kellett küzdeniük azért, hogy szélesebb körökben is elismerésre kerüljön atz emberi lélek létezése. Maga az út pedig máig izgatja az embert, hiszen pontosat nemigen tudunk róla ma sem. A mű német bemutatója idején Richard Strauss nagy elismeréssel nyilatkozott Elgarról, s később ő is érintette a témát Halál és megdicsőülés című szimfonikus költeményében. A mű fő erénye mindenekelőtt a szubtilis hangvétel. Elgar nem volt modern, ehhez kétség sem férhet, ám ugyanakkor voltak úttörő felfedezései, köztük eminensen a különlegesen szubtilis zenei hangzás, melyet tekintve Debussy sem járt előbbre. Nehéz persze az ilyesmit kronológiába rendezni, azt azonban nem árt Elgar modernista lenézőinek figyelembe venni, hogy a Pelléas és Mélisande későbbi, mint a Gerontius álma.

Davis az angol zene a jeles alkotására későn lelt rá, s nem készített róla stúdiófelvételt. Ám ez az élő felvétel tulajdonképpen semmiben sem marad el egy lehetséges stúdiófelvételtől. Kidolgozott, finom, pisszenés nem hallik, taps sem zavar. A főszerepre meglepően jó énekest talált Davis Paul Groves amerikai tenorista személyében, aki korábban már énekelte a szerepet Sir Mark Elder felvételén. Ha nincs is meg benne az a plusz hajlékonyság és érzelmi telítettség, ami Heddle Nash és Henry Lewis előadásait e szerepben Sir Malcolm Sargent és Sir John Barbirolli lemezein kitüntette, teljesen kielégítően lírai hangvételű, kidolgozott és finom. Az ő stílusa inkább az egyenes éneklés, tegyük hozzá, jó értelemben véve. Ha Groves előadásában nem mutatkozik is meg igazán egyéni és mély átélés, interpretációja odaadó és színvonalas.

John Relya (A pap, a haldoklás angyala) elégséges, de nem megragadó. Sarah Connolly (Az angyal) kétségtelenül felkészülten énekel, de nem igazán átélt. Bár csak egy részlet maradt fenn tőle zongorakísérettel, nehéz nem elképzelni Kathleen Ferriert ebben a szerepben. Amit elképzelünk, Connolly előadásában minden kidolgozottsága ellenére nincs meg. Ugyanígy Relya hozzájárulása is elég halvány, kiváltképp, ha arra gondolunk, ez Elder-lemezen Bryan Terfelnek jutott ez a szerep. 

Davis igazán remek előadást hozott létre, átplántálva mindazt a finom romantikus brit stílust és hangzást, ami a kontinensen nemigen honos manapság. Azt, hogy annakidején, amikor az Alsó-Rajnai Fesztiválon átütő sikert aratott, hogyan érvényesült a mű szubtilis jellege, bizony eléggé nehéz elképzelni, mivel akkortájt jóval nagyobb erőket használtak, mint manapság, Handeltől egész e kortárs fejezetig monstre kórusok s ahhoz szabott zenekarok szóltak. Persze valamelyest orientál a Sargent-Boult tradíció, továbbá még magával Elgarral fennmaradt részletek is, mégis szinte ellentétesnek érezzük az ősbemutató fotóján is látható hatalmas apparátus sűrűn összefolyó hangzását, s azt a finom, érzékeny hangot, mely részben a mű, részben e Davis-előadás sajátja. A talány megoldása alighanem abban rejlik, hogy más a kor, más a megszokás, más a viszonyítás, és így más a hallás is. A hangzás és a benne rejlő érzések ereje, intenzitása, a bennünk ez alapján kialakuló kép több viszonylatban is relatív. Azt hiszem, ha nem pontosan így is, Elgar azt a szubtilis hangot ragadta meg, amelyet Davis lemeze szépen mutat, s azt értelemszerűen a kor megszokott viszonyai által meghatározva adta elő. 

Zay Balázs

(katalógusszámok: Profil Edition Günter Hänsssler PH 15005, PH 12017)