Nagy Sándor, az orosz milliárdos

A Nagy Sándor ünnepe Georg Friedrich Händel halála után is a szerző egyik legnépszerűbb darabja maradt. Olyannyira, hogy a barokk zenét fontosnak tartó van Swieten báró egyenesen Mozartot kérte meg a mű átdolgozására. Mozart nemcsak ezt a művet, hanem a Messiást, az Óda Szent Cecília napjára című darabot, az Acis és Galatheát is az akkori közönség igényéhez igazította.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

Händel oratóriumát, a Nagy Sándor ünnepét nagy sikerrel fogadta az 1736-os, Covent Garden beli közönség. A partitúra is hamar elérhetővé vált: két évvel a bemutató után a zeneszerző számára anyagi sikert is hozott, mert az uralkodó család hét tagja rendelte meg a kottát. 1755-ig számos alkalommal előadták a művet, Händel azonban nem egyszer módosította a partitúrát az énekesekhez vagy a közönség elvárásához igazodva.

A Dryden szövege alapján írt mű utóélete nem volt ilyen szerencsés, ahogy a barokk művek többségéé sem. Csak a régizenei „mozgalomnak” köszönhető, hogy a Nagy Sándor ünnepe is előtérbe kerülhetett. A Művészetek Palotájában különleges előadással szólalhatott meg a mű, Káel Csaba rendezésében, a Litván Nemzeti Opera és Balettszínház, illetve a Müpa közös produkciójaként. A félszcenírozott előadáson az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus működött közre; Vashegyi György, a két együttes vezetője a csembaló szólamot játszotta, Rolf Beck vezényelt.

Az előadás a 21. századba helyezte a cselekményt. Nagy Sándor (basszus) orosz milliárdosként volt jelen piros cipőjében, csillogó öltönyében. A néző nem feltétlenül orosz nemzetiségű férfira asszociált. Thais (szoprán), a bosszúszomjas hetéra kedvére Nagy Sándor divatbemutatót rendez. A mai kort idéző luxus – mint az átlátszó székek, egy kis, belső falával világító medence – a színpadkép része volt, ahogy a Müpás, talpas üvegasztalok is. Egy nagy, pirosas gömb uralta a felső részt, csak az előadás végén eresztették le. Ennek ellentéteként jelent meg Bacchus (hamis kürt alatt) vagy Darius (halálának elbeszélését az énekesnő kevéssé érzékletesen, alig kitöltve énekelte). A kórus hölgytagjai is csillogó, mutatós ruhában léptek színpadra, mint a társadalmi elit szimbólumai. A pincérek egyre-másra hordták tálcán a pezsgőket, a divatbemutató rendben zajlott. A látvány szép volt, de nem érzem úgy, hogy ez lett volna a mű igaz mondanivalója – nem véletlenül oratóriumot és nem operát írt Händel, pedig Angliában megtehette volna. Az oratórium nem a világi hívságokról szól, még ha a szövegekben ez is említtetik. A mára kötelező jellegű vetítés is a rendezés részét képezte, teljesen feleslegesen. Tökéletesen elég lett volna a csillogó ruhák serege, a balett, az haute couture divatbemutató.

A szopránszólót Miah Persson helyett Eleanor Dennis énekelte, szép pillanatokkal. Tada Girininkas (basszus) jól hozta a milliárdos szerepét. Éneklése szintén jó volt, színpadi jelenléte meghatározó. Lucia Duchonová kevéssé jól fogta meg szólamát, helyenként hamisan énekelt, mély hangjai nem szóltak határozottan. A csodálatos Softly sweet kezdetű, hegedúkíséretes áriája nem a mű egyik csúcspontját jelentette. Eric Stoklossa ez alkalommal nagyszerűen énekelt, recitativói nemhogy unalmasak, hanem mívesen megfogalmazottak voltak. Stoklossát az előadás meghatározó szereplőjeként értékeltük, ahogy Vashegyi együtteseit is. Mind a zenekar, mind az énekkar nagyszerű volt ez alkalommal is. Az Orfeo Zenekar hangszínei, a zenei megoldások, a lelkesedés mindig elbűvöli a hallgatót. Rolf Becknek könnyű dolga volt mind az énekkarral, mind a zenekarral. A második rész elején a korabeli bevett gyakorlat szerint – a szünetben zenekari művet vagy concertót játszottak – Händel C-dúr concerto grossójának nyitótétele szólalt meg bevezetőként.

Zenei szempontból meggyőzőbbnek éreztem az előadást, a színpadi látvány tetszetős volt, de nem illett a műhöz.