Nagyon is eredeti

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata – 2014. február 3.

Hát ez meg mi? – kérdezheti bárki. Netán a Rapszódia egy Paganini-témára? Hiszen az tulajdonképpen egy ötödik zongoraverseny. De nem az. Egy igazi, háromtételes Rahmanyinov-zongoraverseny a négyen felül. Történt ugyanis, hogy Pieter van Winkel zongoraművész, a Brilliant Classics lemeztársaság vezetője kitalálta, hogy Rahmanyinov II. szimfóniájából zongoraversenyt lehetne írni, s a megvalósítással – Rahmanyinov unokája, a nemrég elhunyt Alexander Rachmaninov támogatásával – megbízta az emigráns ukrán zongoraművész-zeneszerzőt, Alexander Warenberget, aki némi hezitálás után vállalta a felkérést.

Megjegyzem, az ötlet hátterében még valami áll – nem ez az első eset ugyanis újabb Rahmanyinov-zongoraverseny keletkezésére. Az ausztrál pianista, Alan Kogosowski ugyanis az op. 9-es, d-moll elégikus trióból már korábban készített zongoraverseny-letétet, amelyet a Chandos lemeztársaságnál, a Neeme Järvi vezette Detroiti Szimfonikus Zenekar közreműködésével lemezre is vett. Kétségtelen, hogy az ötlet mindkét esetben megalapozott. Gondoljunk csak arra, hogy Mozart és Beethoven bizonyos zongoraversenyeinek is van kamarazenekari változata, amikor vonósnégyes kísér zenekar helyett. Mozart hat zongoraversenyéből Jean-Philippe Collard és a Quatuor Muir, Beethoven G-dúr zongoraversenyének kamaraváltozatából Robert Levin és az Orchestre Revolutionnaire et Romantique tagjai készítettek lemezfelvételt. A II. elégikus trió átdolgozása tehát abszolút kézenfekvő; miért ne lehetne mindkét irányban variálni, amíg az arányok ezt elbírják?  

A II. szimfónia Rahmanyinov kimagasló alkotása; kétségtelen tény azonban, hogy a mű recepcióját némiképp korlátozza a darab hosszúsága és sűrű szövedéke. Nem osztom azt a nézetet, miszerint Schumann ne lett volna jó hangszerelő, szimfóniái ne lennének jól hangszerelve. Inkább azt hiszem, hogy Schumann már a Brahms-féle dimenziók felé nyitott sűrűség és homogenitás terén. Rahmanyinov ebben még tovább ment, s ez – bárhogyan vesszük is – az ő bonyolult szólamszövése mellett kizárólag zenekari viszonylatban olyan sűrűséghez és homogenitáshoz vezetett, ami a hallgatóban összefolyás érzetét keltheti. Aligha kétséges, hogy Rahmanyinov legnagyobb teljesítménye a két középső zongoraverseny. Ezekben is sűrűn kavarognak a szólamok, de a szólóhangszer kontrasztja egyúttal kiemel, strukturál, még akkor is, ha ebben magában is olyan összetettség uralkodik gyakorta, hogy a mű alapos ismerete mellett is óriási meglepetések érik néha az embert. Tegyük hozzá még ehhez, hogy Rahmanyinov zongoraversenyeinek bizonyos szakaszaiban – bár a zene bonyolultsága és a hangzás volumene már messze jár a barokktól, pre- és kora klasszikustól – valamiképp mégis visszajön a billentyűs hangszer continuo-funkciója. Nem előzmény nélkül, hiszen a műfaj történetét végigkíséri ez a jelenség, ugyanakkor az ő darabjaiban olykor különösen tetten érhető ez a jelenség. És hát a zeneszerző köztudottan zongoránál komponált, azaz a II. szimfónia sűrű zenekari szövevénye mögött mégiscsak ott áll a zongora.

Warenberg – aki maga is zongorista volt egy ideig, s betegség miatt hagyott fel a játékkal – a II. szimfóniát a II. és III. zongoraverseny mintájára kezdte zongoraversennyé alakítani, hiszen ezek felelnek meg egymásnak stilisztikailag. A II. zongoraverseny keletkezése 1901, a Harmadiké 1909, a II. szimfóniáé 1908. Alapvető kérdésként merült fel, hogy miképpen váljék a hagyományosan négytételes szimfóniából zongoraverseny. Jó, van példa négytételes zongoraversenyre, ráadásul olyan hosszúra is, mint a kérdéses szimfónia. Mindenekelőtt Brahms II. zongoraversenye ilyen, ugyanakkor Rahmanyinov mind a négy koncertje esetében a hagyományos háromtételes formához tartotta magát, továbbá az említett Brahms-műtől eltekintve, úgy tűnik, egy bizonyos ponton túl a hosszúság árt a zongoraversenyek recepciójának. Erre jó példa Csajkovszkij G-dúr zongoraversenye. Úgy vélem, Busoniét valószínűleg nem csak a hossza miatt nem játsszák gyakrabban. Ennek folytán Warenbergnek rövidítenie és összevonnia kellett. Összevonta a lassútételt és a scherzót; utóbbi nagy részét elhagyva, kisebb részét pedig középrészként a lassútételbe beépítve. Ez logikus kompromisszum. Kétségkívül az átdolgozás legproblematikusabb vonatkozása, de mellette szól, hogy az egy az egyben történő átírás kevésbé zongoraverseny-szerű lett volna, s eltérne a Rahmanyinov preferálta concerto-formától.

Warenberg igyekezett közel maradni a szimfóniához, de nem riadt vissza apróbb változtatásoktól – annak érdekében, hogy a végeredmény a követendő példákhoz közelebb essék. Nevezetesen olyan legyen, mintha a szerző zongoraversenyként írta volna meg. És itt közölhetem a jó hírt: Warenberg kétségkívül váratlanul jó művet hozott létre. Nemcsak egy ötödik Rahmanyinov-zongoraversenyt, hanem egy harmadikat a kimagasló II. és III. mellett. Ez nem azt jelenti, hogy ne értékelném a két szélsőt avagy a Paganini-rapszódiát, erről szó sincs. Pusztán arra kívánok ezzel utalni, hogy a Warenberg-letét színvonalában, hatásában a II. és III. koncert társa. Warenbergnek sikerült abszolút beleélnie magát abba a fiktív helyzetbe, hogy a zeneszerző helyetteseként most a kétségkívül adekvát és pazar anyag alapján írnia kell egy harmadik, középső periódusbeli zongoraversenyt. A szimfónia négy és negyed perces Largo bevezetőjét Warenberg egy és háromnegyed percre húzta össze. Az Allegro moderato szakasszal lép be finoman, de meglepően a zongora, s már itt megmutatkozik az, amitől az egész ötlet nagyon jó: hogy a szimfóniában belül kavargó téma természetesen kiugrik, tisztán megmutatkozik. Ez később a zenekarra is visszahat: az a téma, melyet meghagyott a zenekarnak Warenberg, ugyancsak markánsabban emelkedik ki, amikor nemcsak zenekar szólt addig, hanem szólózongora és zenekar egyaránt. A kadenciát Warenberg remekül megírta. Valóban, mintha a II. vagy III. zongoraverseny köszönne vissza, természetesen más zenei gondolatokkal. Ahogy Warenberg kialakította a harmóniákat, a csúcspontot – abszolút találó.

Persze nyilvánvaló, hogy ez így nem eredeti Rahmanyinov-mű. De annyira megragadó, annyira olyan, mintha Rahmanyinov maga írta volna, hogy a természetes zenetudományi fejrázás mellett – miszerint ez azért mégsem eredeti – el kell ismerni, hogy telitalálat, azaz más értelemben nagyon is eredeti. Ami pedig a természetes zenetudományi fejrázást illeti, menjünk csak vissza az időben, s gazdagon tárul elénk a széles körben gyakorolt átírás, valamint a helyettesítés, hozzáadás megannyi példája. Liszt mennyi mindent írt át! Ahogy megyünk vissza az időben, úgy nő az átiratok száma és az átirat-készítés jogosságának mértéke.

Azt gondolom, az igazán nagy művek száma limitált. A Hyperion lemeztársaság nagy sorozatot ad ki romantikus zongoraversenyekből, s bizony csaknem mindig az derül ki: jó-jó, de nem az igazi, nem kétséges, miért nem játszanak egy-egy elfelejtett darabot rendszeresen. Néha kéne persze – ez a másik oldal. Nem lenne érdemes ignorálni Mahler X. szimfóniájának Cooke-kiadását, Bartók Brácsaversenyének Serly-féle befejezését, a Mozart-Requiemről nem is beszélve! S gondoljunk Mozart és Michael Haydn közös munkáira, amelyek egyiküket sem zavarták, sőt a legteljesebb harmóniában szálltak be egymás alkotói folyamatába – lásd  Michael Haydn hegedűre és brácsára írt duettjeit, melyek közül kettő Mozart műve, s Mozart „37. szimfóniáját”, amely Michael Haydné, s Mozart lassú bevezetést írt hozzá.

A Warenberg-átiratból két lemezfelvétel készült. Az elsőt a Brilliant Classics adta ki 2008-ban – ma már nincs forgalomban. A szólista Wolfram Schmitt-Leonardy, a Janácek Filharmonikus Zenekart Theodore Kuchar dirigálja. Schmitt-Leonardy felkészülten, pedánsan játszik, de néhol túl könnyű Rahmanyinovhoz, és nem igazán érzi a veretes, nagy érzelmeket felvonultató orosz muzsikát. A karmester is megáll egy bizonyos szinten a zene mélyére hatolásban. Derék, megfelelő, de nem nagy előadás ez. A Warenberg-átiratból készült második lemezfelvétel jóval igényesebb és különlegesebb. A dél-koreai Julius-Jeongwon Kim játssza; a Londoni Szimfonikus Zenekart Michael Francis vezényli, a megjelenés éve 2012. A karmester és a zenekar Valentina Lisitsa Rahmanyinov zongoraversenyeit tartalmazó lemezén is szerepel. Francis alapos karmester, aki ügyes a finom árnyalásban, a hangulatfestésben. Igen jó előadás ez. Kim remek zongorista – mind technikailag, mind stilisztikailag a helyén van minden. Játéka tiszta és strukturált, de nem hiányoznak belőle az érzelmek sem, kellőképpen felépíti a mű fel-le vonulatait. A dirigenssel együtt nagyon jók abban, hogy nyomaték-adás és nyomaték-visszavétel útján izgalmassá tegyék a zenei folyamatot, visszafogást érzékeltessenek igazi lelassulás nélkül. A kadencia csúcspontján Schmitt-Leonardy játékában hiányzik az erő, a két kéz kiegyensúlyozottsága. Kimnél mindez rendben van, s egyfajta ideális közép valósul meg játékában a romantikus hangzás és a tiszta tagolás között. Megvan benne a középső periódusbeli Rahmanyinov-muzsikához szükséges érzelmi töltés és a bonyolult folyondár strukturálása. 

A darabból egy harmadik felvétel is létezik, amely azonban lemezként nem jelent meg. A moszkvai premiert ugyanis televízió is közvetítette. A szólista Denis Matsuev, s Oroszország Nemzeti Filharmonikus Zenekarát az egykor világhírű, mára sokak által elfelejtett hegedűs, Vladimir Spivakov vezényli. Ez is jó előadás, a rahmanyinovi idióma Kimében, Matsuevében is megvan, de Kimé értelemszerűen finomabb. Ez az átirat egyszerűen jól sikerült, és bizony megérdemli, hogy széles körben elterjedjen. Persze nem leváltva, hanem kiegészítve magát a szimfóniát. Ám ami engem illet, vállalom az eredetiség bizonyos fokú csorbulását azért az élményért, amit ez a verzió nyújt.  Nota bene még Vladimir Ashkenazy is kedvet kaphatna ahhoz, hogy előadja és lemezre vegye, aki nemrég tette teljessé Rahmanyinov-összkiadását, melyben vannak más irányú átdolgozások is.

Kim és Francis lemezén a Rahmanyinov-átirat mellett még Sosztakovics II. zongoraversenye szerepel – ugyancsak kiváló előadásban. A választást a Rahmanyinov-Warenberg koncert II. tételéhez való kapcsolódás indokolja. Bizony, jobb mint a szerző sajátja André Cluytens kíséretével. Jó, akkor már Sosztakovics nem volt gyakorlott pianista, mégis derekasan lejátssza a művet. Hiányzik azonban belőle az a könnyedség, ami Kim és Francis tolmácsolásában megvan, s ami kell a darabhoz, különben nem úszik, nem mozog flexibilisen. Sajátos kis darab ez, s ha már Sosztakovics nem írt komoly, nagy zongoraversenyt, amit igazán írhatott volna, csak ugye nem akart, akkor ebből ne hiányozzék a megelevenítő könnyedség és mozgékonyság. Ez a lemez eredetileg csak dél-koreai forgalmazásra készült. Öröm látni, hogy nemzeti leányvállalatok olykor milyen remek lemezeket készítenek. Szívesen hallanék mást is Julius-Jeongwon Kimtől. 

(Deutsche Grammophon – Universal, katalógusszám: DG 40004)