Nicola Rescigno és a Tosca

Zay Balázs lemezkritikai rovata - 2012. július 30.

A Decca nemrég indított operasorozatában újra kiadta, ezúttal középáron, Nicola Rescigno Tosca-felvételét, melyet a National Philharmonic Orchestrával vett fel, mely a Decca cég kifejezetten lemezfelvételek céljára alapított zenekara volt, s korábban RCA Victor Symphony Orchestra néven is működött. A felvétel több szempontból is figyelemreméltó.

A karmester egykor Maria Callas egyik kedvence volt, aki, ha igaz, azt mondta, ketten tudnak igazán operát vezényelni, Carlo Maria Giulini és ő. Ez persze aligha akceptálható meggondolt véleményként, hiszen nem gondolhatta komolyan, hogy Tullio Serafint, Herbert von Karajant, Victor de Sabatát, sőt Antonino Vottót (aki sok jó lemezét dirigálta) egyszerűen kihagyja a sorból. Annyit azonban mutat, hogy Callas nagyon kedvelte és becsülte Rescignót. De ki is volt ő? Az olasz-amerikai karmester a chicagói és dallasi operaházak alapítója, Callas USA-beli debütálásának karmestere, későbbi árialemezeinek kísérője, s vele maradt fenn Callas alakítása Bellini A kalóz című operájában. Ritkán vezényelt teljes operafelvételt.

Ez a Tosca véleményem szerint kimagaslóan jó. Nincs hiány persze jó bejátszásokból, de nézzük csak úgy a kérdést, hogy viszonyul a Decca 1978-as felvétele de Sabata és Callas máig etalonnak minősülő 1953-es felvételéhez, illetve a kettő közöttiekhez! Rescigno vezénylése nyugodt, kiegyensúlyozott, jól tartja össze az együttest, jó hátteret, keretet ad. Nem különösebben egyéni, de hiányát sem érezni ennek. Ha összevetjük Msztyiszláv Rosztropovics, Galina Visnyevszkaja, Franco Bonisolli és Matteo Manuguerra 1976-os Deutsche Grammophon-felvételével, azt mondhatjuk, az sokkal egyénibb Rosztropovics érdekes vezénylése, valamint felesége művészies éneklése révén, de ezáltal inkább alternatív, maga a Puccini-mű adekvátabban tárul fel Rescigno pálcája alatt. Callas 1964-es párizsi stúdiófelvétele Georges Pretre vezényletével igazán remek, csak szegény Callas nem volt jó igazán hangi állapotban. Lorin Maazel 1964-es Decca-felvétele ugyancsak alternatív, bár nem karmesteri részről, hanem Birgit Nilsson egységes hangi teljesítményre, s nem differenciált kifejezésre fókuszált éneklésével, valamint Dietrich Fischer-Dieskau ugyancsak egyéni Scarpia-alakításával.

Ami Karajan 1962-es lemezét illeti Leontyne Price főszereplésével, a magam részéről nem tartom e korszaka legjobb termésének, s későbbi Deutsche Grammophon-felvételét Katia Ricciarellivel jobbnak tartom, ám azt is tudom, hogy ezzel sokan nem így vannak. Karajan ez idő tájt érzékelhető zenekar-preferenciája érzésem szerint ekkor kevésbé jó hatású volt. S itt vissza is térhetünk Resignóhoz, aki ugyan nem igazán újszerű, de teljesen megfelelő, és a mű kibontakozását abszolút mértékben elősegítő díszletet nyújtott a lemezhez. S ezen az alapon énekesei, akik abszolút főszereplők, remekül kibontakozhattak. Mindenekelőtt  Mirella Freni. Miatta tartom ezt az egyik legjobb Toscának, az ötvenhármas Callas-lemez méltó utódjának, ugyanis Freni hasonlóan teljes, vérbő, eleven, hangilag és színészileg egyaránt reprezentatív és erőteljes alakítást nyújt. Toscája Puccini figurája plusz Freni egyénisége együtt. Erre jó példa egy nem is énekelt kis rész, mikor Scarpiának kiáltja: Assassino! Voglio vederlo. Callas dívai finomságra vált vissza, ám Freni igazi olasz temperamentummal rohanja le. Persze nem ezzel a vehemenciával, de igazi átéléssel énekel. Sherrill Milnes Scarpiája szerintem nagyon jó, ahogy rengeteg hajdani lemezen rögzített alakítása. Tito Gobbi színészies megközelítésénél zeneibb, de nem hiányzik belőle a kellő árnyalás sem, s mindvégig biztos, vonzó hangilag. S persze Luciano Pavarotti sem okoz csalódást Cavaradossi szerepében, bár meg kell hagyni, kevésbé egyéni és tökéletes, mint a Bohémélet Rodolfójaként Karajannal 1972-ben. Ebben az is szerepet játszik, hogy az akusztika ezúttal kevésbé kedvezett neki, a terem nem szegődőtt kieresztett hangja mellé úgy, mint a stúdiónak használt berlini Jesus-Christus-Kirche. A hangzás amúgy jó, dinamikus, ahogyan a régi Decca-felvételeken mindig.

Mindent összevetve ez egy kivételesen jó Tosca, előtérben az énekesekkel, alapvetően hagyományos olvasattal, amikor a dráma alapvetően az énekesi teljesítmény útján bontakozik ki.  S végül meg szeretném említeni, hogy ebben, vagy egy másik sorozatban a Deccának mielőbb újra ki kellene hoznia Solti, Te Kanawa, Aragall és Nucci közreműködésével készített, egészen kivételes Toscáját is. 

Decca – Universal 0289 478 3054 2