Nyugat-keleti díván: kuriózumok a Profil kiadótól

Zay Balázs hangemezkritikai rovata a Gramofon.hu internetes folyóiratban

Furcsa utazásra hív a német Profil (Edition Günter Hänssler) kiadó, legalábbis, ha néhány új felvételüket az alábbi sorba rendezve szemléljük.

Franz Xaver Gebel egyike a szinte teljesen elfelejtett, egykor – legalábbis bizonyos körben – becsült  zeneszerzőknek. Boroszló mellett, Fürstenauban született 1787-ben, Bécsben tanult Georg Joseph Voglertől („Vogler abbé”) és Johann Georg Albrechtsbergertől, Bécs Lipótvárosi Színházának volt koncertmestere, azután Pest és Lemberg színházaiban játszott, majd Moszkvába ment, ahol is 1817-től 1843-ben bekövetkezett haláláig megbecsült pedagógus volt, többek közt Alexander Ivanovics Villoing tanára, aki aztán 1837-től az orosz zenei élet egyik meghatározó alakját, Nyikolaj Rubinsteint tanította. Szimfóniákat, nyitányokat, kvartetteket, kvintetteket, zongoraműveket, misét írt. A profil-lemezen két kvartettje hangzik el a Hoffmeister Quartett előadásában. Jó, ízes játék, s bizony igen impozáns darabok, dinamikusak, változatosak, invenciózusak. A D-Dúr még Bécsben született, az Esz-Dúr élete vége felé Moszkvában. A késői klasszika-korai romantika szép darabja mindkettő, a köztük eltelt idő nem hagyott nyomot stílus változásában, inkább a már megízlelt romantikával való klasszikus ragaszkodás érződik a moszkvai darabon. Igazi kincsek ezek egy olyan szerzőtől, aki a glinkai felütés előtt fejtett ki lényeges hatást bécsi háttérrel Oroszországban. Nem tucat-darabok ezek, hanem igen jól megírt, előadásra méltó kvartettek.

Képzeletbeli utunkat ott folytatjuk, ahol Gebel működését kezdte, de valamelyest később. Egy másik Profil-korong ugyancsak egy hajdanán nagyra becsült, mára teljesen elfelejtett szerzőt mutat be, Johann von Herbecket. Sokat tett Bruckner bécsi meghívása érdekében, ő mutatta be többek közt Schubert Befejezetlen szimfóniáját s a császárvárosban A nürnbergi mesterdalnokokat. Miséjét 1866-ban írta, a következő évben mutatta be Brahms Német rekviemjének első három tételét. Gerd Schaller lemeze sok mindent megmutat. Ez a mű nem rengeti meg alapjaiban az ember zenetörténeti képét, s olyan zenei gondolatai sincsenek, melyek kimagasló karakterüknél fogva rögzülnének a hallgató tudatában. Ugyanakkor igen jó, és bizony hiánypótló darab. Korábbi időkbe repít vissza annyiban, hogy ekkor már ritkábban keletkeztek misék, a kevesbedő alkotás egyre inkább az újdonság felé akart törni, hol több, hol kevesebb sikerrel. Herbeck nem alkalmaz szólistákat, s ez jellemző a műre. Lényege nem az individualitás, hanem a kollektivitás – harmonikusan, s nem rossz értelemben. A háttérben orgona, ami egyik szimfóniájában is megjelenik, még Saint-Saëns előtt. Brahms ugyan említett művébe illesztett szólókat, mégis van hasonlóság a két darab közt. Mintha egy hegység alsóbb lankáit jelentené Herbeck darabja, s a felsőbb régiókat Brahmsé.  

Nem sokkal Herbeck miséje után – 1869-ben - keletkezett Bruckner 0. Szimfóniája. Schaller vett lemezre ezt is. E kevéssé ismert szimfóniának nem ez az első bejátszása, hiszen Solti, Haitink, Skrowaczewski, Mehta, Barenboim, Tintner, Inbal és Chailly is felvette már. Bruckner maga nem sokra méltatta, „nem ér”, mondta róla – de megítélésem szerint tévedett ebben, ha találkoznék vele, dicsérném a darabot, melyben már ő maga szólal meg, még ha a hangszerelés még bizonytalanabb is, nem nyert teret a wagneri zenekari hatás, s a vannak inkább kedves, mintsem igazán kiérlelt részei. A Philharmonie Festiva elnevezésű zenekar szép teljesítményt nyújt, s jó, hogy dirigensük Jochumtól, Karajantól, Wandtól eltérően ezt is felvételre méltó darabnak találta. Az előadás, érthető módon, a megfelelő forma és stílus megtalálására törekszik inkább, semmint variáció révén való egyénibb megközelítésre. Azt hiszem, a zenében is érdemes jobban értékelni egyes korai műveket, hasonlóan a képzőművészethez, ahol a zsengék nagyobb megbecsülésnek örvendenek – részben nyilván az egyetlen példány nyújtotta anyagi értéknek is köszönhetően. Történetesen ebben a Bruckner-szimfóniában is jóval több a bruckneri, mint a bruckneri hiánya.

Gebel két vonósnégyese kapcsán kapcsán már elmentünk Auszrtriából keletre, Oroszország felé. Tegyük ismét két kvartettel. Szvajatoszláv Richter apja, Teofil Richter Bécsben tanult, két évtizedet töltött itt, Schreker barátja volt állítólag – mielőtt hazament volna Ukrajnába. Mint hírneves, nagy fia, ő is Zsitomirban született. Bécsből való hazatérése után Odesszában volt orgonista, majd az Odesszai Konzervatórium tanára, az Opera zenekarának tagja volt. Ritkén jelenik meg olyan érdekes lemez, mint az a Profil-kiadvány, melyről Teofil Richter egyetlen fennmaradt jelentősebb darabját ismerhetjük meg. Egy F-Dúr vonósnégyesről van szó, mely házi hangversenyen elhangzott már 1988-ban Szvjatoszláv Richter és Nyina Dorliak otthonában, nem kisebb együttes, mint a Borogyin Vonósnégyes előadásában. A darab címe Zsizny, azaz: Az élet. Ezt ugyan Teofil Richter utóbb áthúzta, de kivehető, ahogyan kivehető a zenéből is. Komolyan mondom: nagyon jó, nagyon megragadó zene! Az idősebb Richter melodikus képessége igazén remek volt, még ha meg kell is jegyezni, hogy – akár tudattalan – inspirációként minden bizonnyal megbújik mögötte Dvořák „Amerikai” – avagy ahogy régen mondták, „Néger” – vonósnégyese, kiváltképpen annak lassú tétele. Szinte érezni az élet növekedését, a jó értelemben vett burjánzást. Egyetlen – egészen csekély - negatívumként azt érzékelem e kvartett kapcsán, hogy kevés benne a kontraszt, de talán ezt is lényegi részének tekinthetjük, mintegy életfelfogást. Ezt történetesen jól ellensúlyozza a másik darab, Felix Blumenfeld ugyancsak F-Dúr Kvartettje, mely egyrészt nagyon illik hangulata révén a Richter-darabhoz, lásd rögtön a kezdetet, ugyanakkor ebben kifejezetten sok a kontraszt. Jó darab ez is. A Jelizavetgrádban – ma Kirovográd – született Blumenfeld igen sikeres volt hajdanán, Rimszkij tanítványa volt, jó zongorista hírében állt, mígnem szegénynek problémái adódtak az egyik kezével. Karmesterként is ismert volt, ő mutatta be Párizsban a Borisz Godunovot Saljapinnal a főszerepben. Ő is működött a mai Ukrajna területén, 1928 és 1922 közt a Kijevi Konzervatórium tanára volt, majd 1922 és 1931 között a Moszkvai Konzervatóriumban működött.

Nem tudjuk, miért húzta át a Zsizny szót Vonósnégyese kottájáról Teofil Richter. Mindenesetre szegény Teofil Danilovics Richterrel ez történt. 1941. augusztus 25-én az NKVD letartóztatta, október 3-én halálra ítélték, és az ítéletet a 6-áról 7-ére virradó éjszaka végre is hajtották. Szvjatoszláv fia ekkor Neuhausnál tanult Moszkvában, s csak évek múltán tudta meg a szomorú hírt. Teofil Richter számára csekély vigasz, hogy 1962. február 1-én rehabilitálták. Kitörölt életét ez nem adhatta azonban vissza. A lemezen az Odessza Vonósnégyes játszik, nagyon elevenen, színesen, kidolgozottan. A kotta Szvajatoszláv Richter tulajdonában volt, ma lappang, s a felvételre erről készült másolat alapján kerülhetett sor.

Ha valaki azt gondolná, e történetnél bizarrabb nemigen lehet, csak figyeljen. Volt egy orosz – avagy szovjet – zeneszerző, akit, talán nem tévedek, csak nagyon elvétve ismerhettek eddig: Vszevolod Petrovics Zaderackij. 1891-ben született az ukrajnai Rivnében, tanárai közt volt Ippolitov-Ivanov és Tanyejev. 1926-ban Rjazanyban börtönbe zárták és megsemmisítették a kompozícióit. 1929-ben Moszkvába mehetett dolgozni, de 1934-ben a Volga és a Kotoroszl folyók találkozásánál fekvő Jaroszlavlba száműzték, majd 1937-ben ismét letartóztatták. A Gulagra került, ahol szinte napra pontosan két évet töltött: 1937 július 17-től 1939. július 21-ig. S itt, csodák csodája, írt egy bő kétórás korszakalkotó darabot: 24 Prelúdium és fúga. Ne feledjük, Sosztakovics a magáét csak 1951-52-ben írta, több, mint egy évtizeddel később! Előzménye is van ennek, a harmincas évek első felében mindketten írtak egy-egy – még nem Bachra, hanem inkább Chopinre visszamenő – 24 Prelűd sorozatot, Sosztakovicsé 1933-ban, Zaderackijé a következő évben jelent meg Moszkvában. A Bach Wohltemperiertes Clavierjára visszatekintő művet Jascha Nemtsov mutatta be tavaly júniusban a Nemzetközi Sosztakovics Napok keretében a németországi Gohrischban, s a következő hónapban vette lemezre. A szibériai Magadanban született zongorista és zenetudós apja ugyancsak megjárta a Gulagot. Szegény Zaderackijnak a szovjet diktatúra szemében két nagy hibája is volt: zsidó és avantgárd volt. Szerencsére azonban társai és rabtartói a munkatáborban támogatták, s papírhoz és ceruzához jutott, így írta főként 9,5 cm x 19,5 cm-es táviratpapírra, valamint néhány 14 cm x 20,5 cm-es kockás papírra e monumentális alkotást. Zongora, természetesen, míg a szem ellát, nem volt. Noha a műben a modernitás végig benne van, némi megfelelést érezni a chopini, schumanni hangvételhez is, ami sajátossá teszi. Nemtsov szerepe rendkívüli, játéka derék. Bátrabb, színesebb előadásban még inkább megmutatkozhatna e zene rendkívülisége. Szabadulása után Zaderackij a világháborút Kazahsztánban vészelte át, 1945-től ott élt, ahol Teofil Danilovics és Szvjatoszláv Teofilovics Richter született, Zsitomirban, aztán megint Jaroszlavlban, majd élete utolsó éveiben Lvovban, ahol a konzervatórium tanára volt.

Kicsi a világ, és egyre különösebb, ahogy kelet felé halad az ember, bár bizonyos időkben Nyugaton is kivetkőznek magukból sokan. Relatíve kis időt és kis teret jártunk be, s az életnek mennyi útja és oldala mutatkozott meg. Zsizny.

Zay Balázs

 

(Katalógusszámok: Profil PH15031/PH15035/PH15003/PH15011/PH15028)