Operaktár – alternatív operafelvételek forrása

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata – 2013. március 15.

Szerfelett érdekes forrásra bukkanhatunk a világhálón ritka operafelvételekkel kapcsolatban. Úgynevezett kalóz felvételek kiadásával több cég foglalkozott jó rég, ezek közül a legismertebb a Myto, az Opera d’Oro, a Golden Melodram, s időközben beállt a sorba egy nagy lemeztársaság, az Orfeo is. Ezek kínálata bizonyos részben egybevág. Az említettek mellett nemrég feltűnt egy újabb, az Opera Depot. Alapítója és vezetője Andrew Whitfield, az Opera San Jose dirigense és karvezetője. A kiadványok MP3 és CD formátumban jelennek meg, a kompakt lemezek nem a szokásos műanyag, illetve papírdobozban, hanem dossziészerű műanyag tasakban, borítóként is szolgáló, az alapinformációkat tartalmazó egyszer behajtott előlappal.

Az Opera Raktár kiadványainak egy része ismert az említett cégek kínálatából, ám ezek mellett jelentős számban jelentet meg olyan felvételeket, melyek sehol másutt nem érhetők el. Megmondom őszintén: nehéz kijönni ebből a raktárból, olyan kincsek vannak benne. Értelemszerűen ajánlatos persze óvatosnak lenni a hangminőséget illetően, hiszen a forrásanyag kvalitása behatárolja a javítás lehetőségeit. Az Opera Depot kiadványai átjátszás után jelennek meg, ez azonban nem a kiadó fő profilja, ahogyan a felesleges, olykor zavaró részek kivágása, a finom keverés és az adatok pontos visszaadása, mi több, ellenőrzése sem. Ám mindez veszít jelentőségéből, amikor olyan felvételekre lel az ember, melyek létezéséről sem tudott, s amelyek másutt nem érhetők el.

Carlos Kleiber 1980 és 1982 között hosszas munkával készítette Trisztán-bejátszását Drezdában a Deutsche Grammophon számára. Ezt az Opera Depot katalógusából több élő felvétellel vethetjük össze, melyek egészen más képet festenek. A felettébb szenzitív dirigens ugyanis nem tudott a végtelenségig javítgatni, viszont hatott az előadása folyama, hatottak az előadók megakaszthatatlan interakciói. Míg a stúdiófelvételek kontextusában értelemszerűen sokszor épp a Furtwängler 1952-es etalon-felvételétől való eltérések tűnnek fel, Kleiber 1973-as bécsi, illetve az 1976-os bayreuthi élő felvételein nem egyszer lepnek meg Furtwängler legjobb Beethoven-interpretációira jellemző váratlan kiemelések, ritmikai eltolások. Mást is kapunk persze, kevéssé ismert énekeseket ismerhetünk meg alaposan. Caterina Ligendza Jochum Mesterdalnokok-lemezén tűnt fel. Kleiber élő Trisztánjainak mindig ő az Izoldája. Kevésbé delnős, mint Flagstad és Nilsson, kevésbé expresszív, mint Behrens, ugyanakkor nincs olyan releváns viszonylat, amelynek ne felelne meg. Ugyanez áll a partnerekre, Hans Hopf másutt csak-csak szerepelt, például Konwitschny Tannhäuserén, de a bolgár Spas Wenkoff nemigen, pedig megbízható Wagner-tenor volt. Mindketten alapvetően határozott, férfias karakterek, nem annyira differenciáltsággal, inkább általánosan jó képességekkel. 

Néha egész nagy fejezetek bontakoznak ki előttünk az Opera Depot kínálata révén. Miről ismert például André Cluytens művészete? Hoffmann meséi, Borisz Godunov, francia komponisták, Beethoven és versenyművek. Teljes Wagner-operát egyetlen lemezcég sem vett fel vele, pedig Bayreuth és más jelentős operaházak gyakran foglalkoztatott Wagner-dirigense volt. Ebben az operaraktárban megtalálhatjuk jó néhány teljes Wagner-felvételét. Kiváló hangminőségben hallgathatjuk a Parsifal 1960. május 2-i előadását a Scalából. Kónya Sándor, a nagy Lohengrin énekli a hattyút ezúttal simán lelövő tiszta balgát, nem kifejezetten fiatalosan, de a Wagner-éneklés magas szintjén, s külön kategóriát jelenít meg Rita Gorr jeles Kundry-előadása is, külsőleg strukturáltan, ami a Kundry-féle személyiségek egy sajátos csoportjához köthető és a belső szétesettség ellensúlyozásaként értelmezhető. A más Wagner-szerepekben gyakran hallott Gustav Neidlinger inkább egészében, a hang adekvátsága miatt jó Amfortas, kevésbé jellemző, illetve ideális a szólam mélységeit tekintve, mint például London vagy van Dam. S ami nagyon érdekes: Boris Christoff mint Gurnemanz. Küzd a német nyelvvel, de jobb, mint a Wagner-zenéhez idegen olasz a híres Gui-felvételen, s bizony Christoff nagyon eredeti ebben a hatalmas basszus-szerepben. Afféle külföldi szerzetes, aki töri a nyelvet, de részese a titokzatos mélységnek.

Nem kevésbé érdekesebb az 1965. január 16-án Rómában felvett Trisztán. Nem szól tökéletesen, nem tudni, miért maradt a lemezen a II. felvonás végén a bakizó bemondás, valamint hibás a RAI Ének- és Zenekar közreműködőként való feltűntetése – az előadáson a Római Opera Ének- és Zenekara működött közre, a RAI csak ezt közvetítette - de mindezek eltörpülnek a felvétel érdekességei mellett. Egy nagy Wagner-énekesnő egyetlen hozzáférhető Trisztánjáról van szó ugyanis. Ki ez az énekesnő? Anja Silja. A leglányosabb Izolda, aki ugyan bírja erővel, mégis jóval fiatalosabb, mint a korai Flagstad. Valami ilyesmire gondolhatott Richard Strauss az ideális Salome kapcsán. Érdekes belegondolni az időpontba, Wieland Wagner még élt ekkor, Silja csak később, az ő halálát követően lett Cluytens barátnője. Később őt is elragadta mellőle a halál, egy negyedszázadon át Christoph von Dohnányi felesége volt, aztán Párizsban telepedett le és Cluytens egykori házában él, amelyet megvásárolt. A felvétel Trisztánja a Karajan élő bécsi Tannhäuseréről ismert Hans Beirer, aki nem kifejezetten finom, de megbízható Wagner-tenor volt, kicsit hasonlóan a már említett Wenkoffhoz. A szokatlanul fiatalos Izolda mellett idősebb Trisztán alakja bontakozik ki Beirer hangját hallva, így az eredeti történet kicsit módosulni látszik éppen abban az irányban, amelybe felé Silja kapcsolatai is mutattak.

Az érdeklődők ismerhették az Orfeo d’Or sorozatban kiadott 1955-ös bayreuthi Tannhäusert, s íme egy másik 1965. augusztus 5-éről. Nem lep meg a meglehetősen jól reprezentált és egyenletes színvonalat nyújtó Leonie Rysanek határozott Erzsébete, annál inkább viszont Ludmila Dvoráková Vénusza. Nagyon pazar hang, képzeljük csak Cossotto vivőerejét wagneri dimenzióban! De Nilsson említése sem túlzás, az viszont érthetetlen, hogy a csehszlovák énekesnőt alig hívták hivatalos Wagner-lemezfelvételre. Wolfram von Eschenbach a kiváló és Fischer-Dieskaunál kevésbé frekventáltan rögzített Hermann Prey, aki hangja révén sajátos finom mosolyt, életvidámságot visz a szerepbe. A címszerepet Wolfgang Windgassen énekli, akiből véleményem szerint Wagner esetében sosem elég. Az övénél, akár a Sawallisch-, vagy Gerdes-felvételeket, akár ezt vesszük, nincs jobb Heinrich Tannhäuser. Mind a Trisztán-, mind a Tannhäuser-lemezen szerepel az utolérhetetlen finn basszista, Martti Talvela is.

A három felvétel alapján Cluytens nagyon otthonos Wagner-dirigens volt, aki stílusosan, könnyed eleganciával, anyanyelvi szinten bontotta ki a partitúrákat. Belga-francia háttere csak pozitívumként érződik, sajátos egyértelműség és folyamatosság jellemzi előadásait, s furcsamód régi német karnagyokat juttat eszünkbe, akik számára Bach zenéje természetes volt, és akik keze alatt akadálytalanul hömpölygött.

Cluytens Parsifaljának egyik viráglánya nem más, mint Montserrat Caballé, aki az Opera Depot egy másik kiadványán Sieglindeként hallható. A valkűr Hans Wallat vezényylte előadásának felvétele 1977-ben készült Barcelonában. Caballé Sieglindéje kicsit hasonló Christoff Gurnemanzához, egészen egyedi, roppant lágy és érzékeny. Mennyi teljességében meg nem valósult lehetőség csillan fel! Brünnhildeként Birgit Nilsson pályája vége felé, de biztosan, Salminen pedig az elején – stílusban sokkal jobban, mint később, manírok nélkül. Caballé nem bontakozott ki,Wagner-énekesnőként, de íme bizonyság, megtehette volna. Nota bene: még Brünnhildeként is, hiszen Puccini hattyúdalában nemcsak Liúként remekelt Zubin Mehta lemezén, hanem Turandotként is Alain Lombard bejátszásán, s Salome egyik legjobb alakítója volt.

Legyenek bár olykor gyenge hangminőségűek, nem a leggondosabban editáltak ezek a felvételek, átírják a zene- és a gramofontörténetről alkotott képünket. A XX. század hivatalos Wagner-felvételeit kiemelt énekesek készítették, miközben nagy számban voltak ott mások is, egyáltalán nem érdemtelenek. Ligendza és Silja értékes és érdekes Izolda, Caballé a Wagner-éneklés nagy lehetősége volt. E felvételekkel nemcsak a fantázia szabad szárnyalásával képzelhetjük őket magunk elé. Dvorákováéhoz hasonló Ursula Schröder-Feinen esete, aki jó Wagner- és Strauss-énekesnő hírében állt ugyan, de a lemeztársaságok nem foglalkoztatták. Vele is található Andrew Whitman operaraktárában egy teljes Trisztán és Izolda a Gelsenkircheni Körzeti Zenés Színházból, a bolgár Ljubomir Romansky vezényletével, aki a rendelkezésére álló körülményeket figyelembe véve igazán megfelelően prezentálja a monumentális művet. Az 1974-ből való, technikailag akadozó, de zeneileg jeles felvétel színvonala tulajdonképpen nem kell, hogy meglepjen, hiszen ezen a színházi téren működtek eleinte sokan a később befutottak közül. Jól rögzített Wagner-előadóktől is találunk azonban számos alternatívát. Böhmmel, Nilssonnal és Windgassennel a jól ismert 1966-os Trisztán mellett több másikat, valamint Knappertsbusch dirigálásával további Parsifalokat második ismert felvétele környezetéből.

Ám nemcsak Wagnertől bújik meg hasonló érdekességek sora az operák e raktárában. Példaként nézzünk hát meg három Puccini-kiadványt! Sosem értettem egyet azzal, hogy az amúgy kétségtelenül egészen egyedi Végh Sándort a Salzburgi Mozarteum Zenekar felemelőjeként emlegetik, mivel előtte Leopold Hager ugyancsak kitűnő munkát végzett ott. A Deutsche Grammophon egykori korai Mozart-sorozata ékes bizonysága ennek. Nos, az idővel sajnos teljesen eltűnt Hager szokatlan terepen hallható egy másik Opera Depot-kiadványon: a Bécsi Staatsoperben a Bohéméletet vezényli. Szokatlan terepen jár mindenki. Hager ezúttal hűvösebben vezényel, a kiváló Otello és remek Macduff Carlo Cossutta elég alternatív Puccini világában, ám a legnagyobb meglepetés Gundula Janowitz Mimije, egészen kiváló és egyedi a mindenekelőtt Mozart- és Strauss világában otthonos lírai szoprán egyenes, kontrollált éneklésével.

Egy másik értékes Bohémélet visszavisz bennünket a barcelonai Liceu Színházba. Az utolérhetetlen hangú Giacomo Aragallt egészen fiatalon halljuk, hangja még nem érett meg egészen, de lenyűgözően szárnyaló és utolérhetetlenül tiszta, partnere pedig a mára bizony erősen elfelejtett román származású Virginia Zeani, Nicola Rossi-Lemeni felesége, aki egykor keresett Violetta volt, kicsit Olivero-szerű, sokféle szerepkörhöz (Verdi, Puccini, veristák) alkalmas, kiváló szoprán. Bruno Rigacci vezénylése átlagos, azonban izgalmas elképzelni, milyen is lenne egy jó körülmények közt készített felvétel ilyen remek szereplőkkel. Visszatérve a Bécsi Staatsoperhez, de maradva Aragallnál, hallhatjuk a nemrég elhunyt nagy orosz szopránt, Galina Visnyevszkaját is mint Cso-Cso-Szánt. A jeles Puccini-karmesternek mutatkozó Berislav Klobucar vezényelte felvétel hangminősége sajnos nagyon gyenge, és épp Visníyevszkaja hangja jön át kevésbé – Ragallé jobban -, így Visnyevszkaja interpretációja részben talányos marad. Ráadásul mindenki olaszul énekel, Visnyevszkaja azonban oroszul. De van más? Úgy tűnik, nincs. Ám ahogy lenni szokott, nem kell sok időnek eltelnie ahhoz, hogy felfedezzünk ebben is valami eredetit: Cso-Cso-Szánt ugyan volt, aki szánta, de alapjában véve kezdettől más nyelvet beszélt, mint a többi szereplő, s ez okozta vesztét. A szereplők hallották, de nem értették egymást.

Az Opera Depot megjelentette anyag legnagyobb jelentősége, hogy gazdagon árnyalja az operajátszás lemezek által dokumentált időszakáról alkotott képünket, s így zene- és gramofontörténeti szempontból kimagasló jelentőségű. Egész sor hangzó dokumentummal szolgál a korábban ismertnél szélesebb előadói kört érintően.

Zay Balázs

(Opera Depot, katalógusszámok: OD 10561-3, OD 10262-3, OD 10032-4, OD 10243-3, OD 10222-3, OD 10610-3, OD 10364-3, OD 10038-2, OD 10249-2, OD 10644-2)