Oroszok és angolok

Muszorgszkij és Csajkovszkij műveiből állt A Felvilágosodás Korának Zenekara és Vladimir Jurowski (képünkön) budapesti koncertjének programja – Szergej Leiferkusz közreműködésével. A Felvilágosodás Korának Zenekara – bár nevében sejteti az adott kor zenéjének interpretációját – nemcsak régebbi korok zenéjét játssza korabeli hangszereken, hanem a romantikában is megmerítkezik. Az együttesnek nincs állandó főzeneigazgatója, alkalmanként egy-egy neves karmestert kérnek fel.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

A külföldön Képek Oroszországból címmel meghirdetett műsorral szerepelt a Művészetek Palotájában az együttes – nem is képeket, inkább tablókat láttunk-hallottunk. A koncert első felében Muszorgszkij Éj a kopár hegyen című szimfonikus költeményének eredeti verziója szólalt meg. A műnek létezik több lemezfelvétele, de nem véletlen, hogy ez a változat kevésbé játszott. Egyes részei más Muszorgszkij-művekbe kerültek, a leggyakrabban játszott verziót a szerző halála után öt évvel Rimszkij-Korszakov készítette: hangszerelte, átdolgozta. A zenekar és Jurowski a félelmetességet, a baljóslatú hangzást emelte ki a darabból, sok-sok erőteljes timpaniütéssel, a vonósok erőteljes pizzicatóival. Nagyon izgalmas volt hallani a brácsaszólam aktív jelenlétét (az I. hegedűk mellett ültek). Összeszedett, érdekes előadást hallottunk, de nem feledtette a mű hiányosságait, amire egykor Balakirev is figyelmeztette a szerzőt.

Muszorgszkij Borisz Godunovja szintén Rimszkij-Korszakov értő revideálásával kerül az operaszínpadokra. Ez alkalommal három részlet szólalt meg a nagyszerű Szergej Leiferkusz közreműködésével. A Koronázási jelenet káprázatos, monumentális, igazi tabló – láttató erővel. A cselekmény szerint hat évvel későbbi jelenetben (Borisz monológja, II. felvonás) érdemes a rácsodálkozni a rendkívül kifejező zenei történésekre. Borisz nemcsak mint cár, de mint lányát féltő apa is megjelenik. A gyöngéd hangzás kiválóan érzékelteti, hogy Borisz, az uralkodó és apa boldogtalansága, bűntudata egyenes út az őrüléshez. Borisz halála, az operatörténet egyik legkifejezőbb és legmegrázóbb jelenete zárta az opera keresztmetszetét. Leiferkusz fantasztikusan énekelt: pontosan kifejezte Borisz érzelmeit, azt a vergődést, ami a lélekben végbement. Hihetetlen erejű tolmácsolást hallottunk, minimális kézmozdulatokkal, de azokban minden benne volt. Nem bántuk, hogy az impozáns harangjáték, a kórus ezúttal felvételről szólt (pedig eléggé esetlen megoldás volt), s nem bántuk a néha nem egészen kiegyensúlyozott zenekari hangzást, mert felejthetetlen volt Leiferkusz Boriszként.

Szünet után Csajkovszkij I. g-moll (Téli álmodozás) szimfóniája szólalt meg, és újból meg kell állapítani, hogy nem véletlen a mű ritka előadása. A csajkovszkiji stílusjegyek alig-alig felismerhetőek, és az előadáson nem is tett azért a karmester és a zenekar, hogy megszeressük ezt a zsengét. Kiütközött a nem mindig pontos együttjáték, zökkent a Csajkovszkijra oly jellemző, de itt még nem egyedi dallamátadás a vonós és fafúvós hangszercsoportok között. A lassútétel kellemesen, ábrándosan csordogált, az oboaszóló kissé hangosnak tűnt. A pianissimo darabindítás megkapó volt, a basszus puhán szólt, később a fafúvósok hangja is figyelmet érdemelt. A zárótétel fugatója sokat döccent, a klarinét ebben a tételben már nyilvánvalóan intonációs problémákkal szólalt meg. Ha már a tablókat említettem, ebben a műben kellett volna inkább a képekre helyezni a hangsúlyt. A darab hosszúnak tűnt, sokkal több szépséggel szólalhatott volna meg. Sem a mű, sem az előadás nem maradt igazán emlékezetes. Ráadásként a vonósok által játszott Elégiát hallhattunk, szintén Csajkovszkij művét.

Jurowski ezen az estén nagyon takarékosan vezényelt. Míg a Muszorgszkij-operarészletek alapján nagy formátumú karmestert ismertünk meg, úgy a Csajkovszkij-darab teljesen átlagos előadást hozott. A Felvilágosodás Korának Zenekara jó együttes, de érzésem szerint a budapesti koncert második fele nem tartozik a legnagyobb pillanataik közé.