Orrhosszal – Sosztakovics-opera a Müpában

Dmitrij Sosztakovics  fiatalkori operáját (Az orr) nézhette meg az érdeklődő két alkalommal is, a CaFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál szervezésében. A Müpa Fesztivál Színházában tartott előadáson a Neue Oper Wien társulata mellett a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara is a közreműködők között volt. Walter Kobéra vezényelte a művet.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

Nagy öröm, ha ritkán játszott operát tűznek műsorra – különösen, ha 20. századi operát, hiszen a modern zene, azon belül is a nagyobb léptékű vokális darabok alig elérhetőek. Pedig van jó néhány olyan opera, melyet érdemes műsorra tűzni, megnézni. Az is biztos, hogy jóval nehezebb betanulni ezeket a műveket; mind az énekeseknek, mind a zenekarnak, hiszen a zenei nyelvezetük nem a szokásos, a szép hangzás sem a legelső, ami az eszünkbe jut a darabokkal kapcsolatban.

Sosztakovics ezt a művet 1927 és 1928 közt írta, II. szimfóniája komponálása közben. 1929-ben adták elő koncertszerűen, Sosztakovics akarata ellenére. 1930-ban volt a bemutató, a kritika nem lelkesedett érte, de a zenészek sem. Ezen ne csodálkozzunk, az új hang még nem sokakat érintett meg. A librettó Gogol azonos című szatirikus novellájából készült, a cselekményt híven követi a történet. 1974-ig nem adták elő a Szovjetunióban, a mű nem közönségsiker másutt sem, alig került műsorra. Érdemes lenne felfedezni Az orrt, mert nagyon szórakoztató, zenéje izgalmas, többféle irányt is magába foglal: a darabban a népzene, az atonalitás felé hajló szakaszok, kánon, fúga, kihívó zenei megoldások, elhangolt keringők, ütőhangszeres „intermezzók” olvadnak egységbe. Az ének szólamok nehezek, de rengeteg humoros szakaszt találunk, így a rendőrörs két alkalmazottjának operaénekeseket karikírozó részletét, vagy a katedrálisbeli, szinte himnikus kórust.

A rendezés a szatirikus és nagyrészt a humoros megoldásokat szinte végig mellőzte: érzésem szerint Matthias Oldag az egyszerűbb, nem a darab mélyéig nyúlóan velős dolgokat emelte ki. A nyitó jelenet egy bőrszerkós férfi és egy laza erkölcsű nő párbeszéde volt, de hajléktalant is láttunk – már a Fesztivál Színházhoz vezető lépcsősor mellett. Volt a nézőkre ráfogott puska, a színpad falán újságcikkek. A humoros jelenetek közül kiemelhetjük Iván napozását vagy az irodisták előrejövését (Kettős fúgát énekelnek – bonyolult zenei anyag, fenyegetően humoros látvánnyal). A díszlet egy jól, változatosan funkcionáló hatalmas, rekeszekre osztott dobozszerűség volt. Ez szolgált falként, ablakként, irodaként, fektetve, döntve, állítva. A jelmezek (díszlet-, jelmeztervező: Frank Fellmann) közt volt rohamosztagos, elegáns, ötletes, a mai kort mutató; a világítás (Norbert Chmel) nagyon tetszett.

A zenei megvalósítást átlagosnak mondhatjuk, de egy ritkán játszott 20. századi opera esetében már annak is örülni kell, ha színre kerül. Az orosz nyelven előadott operaszatíra szerepeinek megformálói közül a Kovaljovot alakító Marco di Sapia nemcsak éneklésével, de nagyszerű fizikai állapotával is hódított. Szereptudása biztos volt, hihető figurát kaptunk. Kovaljov inasa, Iván szerepében Igor Bakan szintén jól érzékeltette a szerepet, a lustaságot. Az est legjobbjának a rendőrfelügyelőt (Pablo Cameselle) éreztem – nagyon karakteres, a szerep minden árnyalatát megmutató, remekül éneklő művészt hallhattunk. Ugyanezt nem mondhatjuk el a címszereplőről (Alexander Kaimbacher),  akinek a jelmeze lényegét, a fejre húzott, derékig érő, tányérsapkás, hatalmas orrot sem találtam eredetinek. Az énekes bizonytalanul tolmácsolta szólamát, nem éreztük főszereplőnek, inkább kiegészítő énekesnek, holott az ő megjelenése kéne a legjelentősebb – hol sejtelmes, hol félelmetes legyen. A maroknyi kórus (karigazgató: Michael Grohotolsky) is jó formában volt, tudták a zenei anyagot, pontosan léptek be, képesek voltak hangulatot varázsolni.

A Rádiózenekar játéka vitte előre a cselekményt, a zenei szövetben sokkal több van, mint amit hallottunk. Nem tudom, mennyi időt kaptak a próbákra, valószínűleg nem sokat, ez érződött: sok pontatlanság, rossz belépések, más hangok szólaltak meg (néhány énekes részéről is), helyenként kimaradtak szólamok. Walter Kobéra karmester kézben tartotta az előadást (senki nem úszott el végzetesen), segítette az énekeseket is, de a zenében nyilvánvaló humor, polgárpukkasztás csak egy összeszokott együttes esetében lehetséges

Érzésem szerint a szervezők nem ítélték az egyik legfontosabb eseménynek a két előadást: az énekesek nevét csak felsorolták, a szerep megjelölése nélkül. Ennél többet érdemeltek volna a művészek. A szórólapon szívesen olvasott volna a néző egy kiadósabb műelemzést, hiszen az operának csak a címe és tartalma ismert(ebb), maga a mű nem. Bár kortárs fesztivál zajlott, sajnálatos módon a zeneszerzőverseny (melyre sokan kíváncsiak lettünk volna) döntője egy időben volt az operabemutatóval. Kortárszene esetében két ilyen jelentős esemény – melyek közönsége azonos – pazarlás.