Párhuzamok és ellentétek

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata - 2015. április 7.

Két Svájcba települt művész alternatív felvételeit jelentette meg nemrég az Audite cég. Pierre Fournier a Luzerni Fesztiválon három különböző időpontban játszotta az Audite lemezén egymás mellé került műveket (1967, 1972, 1976). legérdekesebb köztük Dvořák Csellóversenye. Maga Fournier többször is lemezre vette, ezek közül a Deutsche Grammophon Széll György és a Berlini Filharmonikusok kísérte bejátszása vált híressé. Különös ötlet, mert ha egy cselllista és egy karmester stílusa távol áll egymástól, hát akkor az a lírai Fournier és a kemény Széll. Emellett azonban kétszer is felvette a darabot Rafael Kubelíkkel, az EMI részére a Philharmonia Zenekarral, a Deccának a Bécsi Filharmonikusokkal, akikkel egy koncertfelvétele is megjelent Hermann Scherchen vezényletével. A luzerni felvétel azonban különleges. Karmestere Kertész István, az első karmester, aki Dvořák összes szimfóniáját lemezre vette, s felvette szimfonikus költeményei mellett a ritkán játszott Requiemet is. Korai halála azonban megakadályozta abban, hogy a Gordonkaversenyről stúdiófelvételt készítsen.

A luzerni előadás stílusa bizony erősen eltér attól, ahogy Kertész a szimfóniákhoz közelített. Ennek oka nem kétséges: a szólista személye. Fournier-t kivételesen költői, finom, elegáns modora egyedivé tette a csellisták között, s Kertész érezhetően ehhez alkalmazkodott., amikor a Svájci Fesztiválzenekar élén Dvořák Gordonkaversenyét vezényelte.  Az előadás abszolút egyedi, a megszokottól eltérően visszafogott, ez azonban nem jelenti azt, hogy az interpretáció kicsúszna a mű megengedte sávból. Elegáns, poétikus, ugyanakkor nem idegen a darabtól. Fournier hangja különösen szépen cseng ebben a műben, melyet közel érezhetett magához, ha ennyiszer felvette, s különösen, ha ilyen egyedi módon tudott elmélyedni benne. A harmadik tételre hevesebb lett Forunier, ugyanakkor ez nem annyira a dinamika növelésében, hanem a szabadabb tempóválasztásban nyilvánult meg, amit a figyelmes Kertész sem tudott kellőképp követni, ez azonban inkább érdekesség. Az előadás jó példa arra, hogy látszólag nem egy stílusú művészek is közel kerülhetnek egymáshoz. Fournier nem a furiant, a Dvořák kedvelte tüzes tánc, nem is a brahmsi nagyromantikus kiterjedés, hanem az elegáns, gáláns stílus irányába mozdította el ezt az alkotást. 

A lemez második darabja Saint-Saëns I. Gordonkaversenye, melyről szintén létezik egy Deutsche Grammophon stúdiófelvétel is, ugyanazzal a karmesterrel, Jean Martinonnal. A zenekar más csak, ott a Lamoureux Zenekar, itt az RTF Filharmonikus Zenekara kísér. Ebben az esetben érdekes módon a luzerni élő előadás jóval lendületesebbnek tűnik, mint a stúdiófelvétel. Ennek több oka is van. Egyrészt Saint-Saëns I. Csellóversenye Dvořákénál kevésbé összetett és elmélyülésre csábító alkotás – remek darab, de napos, délies, örömteli zene, melynek szépségei felület-közelibbek. S – mint oly sokszor – ezúttal sincs befolyás híján a hangrögzítés. Saint-Saëns műveinek felvétele hangtechnikailag egészen más, mint a Dvořák-darabé, közeli és telt. A Deutsche Grammophon stúdiófelvételével összehasonlítva azt tapasztaljuk, Fournier megközelítése nem gyökeresen más, ugyanakkor a kis eltérés a luzerni koncerten a szabadabb, erősebb frazeálás irányába, együtt az ugyanebben az irányban való nagyobb eltéréssel a hangtechnikában, végül más összképet ad. Jó előadás ez, nem a tipikus finom,elegáns Fournier-stílusban.

A lemez egy kis darabbal zárul: A madarak éneke, szerzője Pablo Casals. Nagyon szép kis darab. Én nem tettem volna a lemezre Fournier felkonferálását, megtöri a zenei folyamot, elég lett volna a kísérőfüzetben utalni arra, hogy ezzel Fournier a nemrég elhunyt, Luzernben sokat szerepelt Enrico Mainardi, valamint a száz évvel korábban született Pablo Casals emléke előtt tisztelgett. E kis műben a Matthias Bamert vezette Festival Strings Lucerne kísért. A hangzás közelebb áll a Saint-Saëns koncertéhez.

Nagyén értékes, de sehogyan sem egységes album. Mivel feltehetően Fournier sok másik előadásának felvétele is fennmaradt a Luzerni Fesztiválról, talán jobb lett volna egy szélesebb merítésű, legalább dupla albumot kiadni, s ezek hangzását némiképp közelíteni egymáshoz, vagy legalább kisebb kontraszttal szerkeszteni az anyagot.

Másik nemrég megjelent kiadványát az Audite cég Martzy Johannának szentelte. A temesvári születésű, Budapesten Hubaynál tanult művésznő a II. világháború után Svájcba települt. Karrierje érdekesen alakult. Már itthon nagy figyelmet kapott, de a háború kettétörte pályája ívét. Odakint újra felívelt, ám egy hosszabb, nagyon sikeres periódus után hirtelen mintha vége szakadt volna. Martzyt először a Deutsche Grammophon foglalkoztatta, majd éppen akkor, amikor újabb szerződést kötöttek volna vele, Walter Legge is együttműködést ajánlott, s – a történet nagyon érdekes – Martzy és első férje, a szintén magyar származású hegedűs-karmester-pedagógus Béla de Csilléry a már aláírt és visszaküldött DG-szerződést a Martzy házában lévő postahivatalból visszaszerezve Legge mellett döntött.

Az Audite albuma Dvořák Hegedűversenyével indul. A RIAS Szimfonikus Zenekar kíséri Fricsay Ferenc vezényletével. Ritka és roppant érdekes szituáció. A Deutsche Grammophonnál azóta is rendszeresen megjelenik az 1954. május 10. és 13. között a lemezcégek által gyakran használt berlin-dahlemi Jesus-Christus-templomban készült stúdiófelvétel. Ám, mint kiderült, a zenekart működtető Rádió az Amerikai Szektorban május 8-án szintén készített egy felvételt velük rádiós sugárzás céljából, ugyanott. Ritka az ilyen egybeesés, és igen tanulságos. Kevésszer fordul elő, hogy szinte ugyanazt, de mégsem ugyanazt halljuk két felvételen. Legérdekesebb talán ilyen viszonylatban Legge egy - vagy hát éppen nem is egy - korábbi EMI-felvétele: Karajannal és Schwarzkopffal ugyanis úgy vették fel A rózsalovagot, hogy egyszerre két hangmérnöki team dolgozott a stúdióban, s az egyik monóban, a másik sztereóban rögzítette a zenét. Martzy, Fricsay és a RIAS Szimfonikus Zenekar tehát pár nap különbséggel ugyanazon a színhelyen, de más hangmérnöki stábbal vette fel Dvořák Hegedűversenyét. A két előadás konceptuálisan elsőre ugyanolyan, ez nem vitás, jelentős eltérés felfogás tekintetében nincs. Ugyanakkor a kettő messze nem azonos, és érdekes megfigyelni, miért. A Deutsche Grammophon három napon át készítette a felvételt, míg a RIAS egy másik darab mellett egy rövid, összesen háromórás összejövetel alkalmával. ha választani kell a két előadás között, én a RIAS változatát választanám, mintha itt Martzy oldottabb, szabadabb volna. Ha a különbségek egészen kicsik is, a különbség mégis érezhető. S ami furcsa és nagyon elgondolkodtató, az az egészen más alaphangzás. A Deutsche Grammophon bejátszásáé nagyon telt, szinte anticipálja a hatvanas-hetvenes évek stúdiófelvételein uralkodó fülledtebb hangzást, így kilóg a kortárs rögzítések közül, melyek, ha olykor kicsit élesek is, kellemesen és szépen átláthatók, tiszták, fényesek voltak. A RIAS felvétele azonban ilyen, így az összhangzás kevésbé súlyos. Különös, hogy itt éppen fordított a kapcsolat, mint Fournier, Martinon és a Saint-Saëns I. Gordonkaverseny esetében, hiszen ott a Deutsche Grammophon stúdiófelvétele volt visszafogottabb, vékonyabb hangzású. 

Maga a mű méltatlanul félreértett alkotás. messze nem marad el annyival a Csellóverseny mögött, mint ahogy megbecsültsége mutatja. A Zongoraverseny is érdekes mű, az is jobb szerintem annál, amilyennek általában tekintik, csak nem a zongoraversenyek, hanem Dvořák életműve felől érdemes nézni, de való igaz, egynémely aggály joggal megfogalmazható vele kapcsolatban. Ám a Hegedűverseny vonatkozásában nem látok valós aggályt. Ám tény, hogy nem könnyű igazán megragadni. Ebben a legkiválóbb Anne-Sophie Mutter – A Deutsche Grammophonnál Manfred Honeck kíséretével készített bejátszása még az ő felvételei közt is kimagaslónak számít. Ám utána ott van Martzy két felvétele. S itt érdemes rátérni Martzy stílusára. Különös kettősség, már-már ellentmondásosság jellemzi. Egyrészt objektivitás, szikárság, hűvösség, szigor. Játéka sallangmentesség terén bizony igen előremutató volt. Ugyanakkor hangja eléggé telt, s egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy nem involvált, nem szenvedélyes. Különös szenvedélyesség ez, látszólag szenvtelen, de belül erőteljes.

Az EMI felvette vele Bach Szólószonátáit és -partitáit, s ezen az albumon is szerepel az I. Szonáta. Martzy hangja kicsit kemény, de szépen telt, és előremutató objektivitása sosem szenvtelenséggel, hanem koncentrációval párosul. A lemezen hegedű-zongora darabok szerepelnek még Martzy első és hosszú ideig kizárólagos zongorista partnere, Jean Antonietti közreműködésével. Brahms I. hegedű-zongora szonátája logikusan a tömörebb, érzelmileg visszafogottabb kategóriába esik, kevesebb a nagy ív, nagy érzelem. Jó hallani barokk műveket (Händel, Vivaldi) szabadon e két hangszeren, ma már nem teljesen indokolható gátlás akadályoz meg abban sokakat, hogy ezeket így szólaltassák meg. Martzyék még zavartalanul tudták ebben a zenét látni, s nem szorították vissza a magukban ható darabokat egy régmúlt világ általános rekonstruált hangzási világának keretei közé.

Martzy számos versenyműről is készített felvételt az EMI számára, de feszültség alakult ki közte és Legge között, s amikor Martzy másodszor is férjhez ment, az őt korában is támogató Daniel Tschudi hangszergyűjtőhöz, és kislányuk született, kevesebb koncertet adott, s már nem készített lemezfelvételeket. Ezért öröm hallani az Audite által kiadott rádiós kamarafelvételeket.

Érdekes, ahogy Dvořák és Saint-Saëns versenyműveinek egymáshoz közel eső koncert- és stúdiófelvételei esetében apróságok milyen eltérő hatáshoz vezetnek. Sajnos Martzy sok felvétele nehezen érhető el – a Távol-Keleten kiadták egy gyűjteményben (sic!) összes EMI-és Deutsche Grammophon-felvételét –jó lenne, ha a két cég (illetve előbbi jogutódja nemzetközi szinten is elérhetővé tenné annak a különös művésznek a bejátszásait, aki kívülről hűvös, szigorú, ám előadásai az igényes művészi koncentrálás révén igazából erőteljesek és intenzívek. Fournier különböző Dvořák-felvételeit is érdekes lenne összehasonlítani a Kertész kísérte kivételes előadással.

(Katalógusszámok: Audite 95.628, Audite 23.424)