Pletnyov és Gavrilov Budapesten

Két világhírű zongoraművészt köszönthettünk a Művészetek Palotájában – egyikük karmesterként lépett pódiumra. Mindketten oroszok, és a balettet is tartalmazó koncertek alapján igazán méltók az elismerésre. Mihail Pletnyov a Budapesti Fesztiválzenekart vezényelte – nem először, tavaly zongoraversenyt játszott. Andrej Gavrilov (képünkön) a Pannon Filharmonikusok vendégeként két zongoraversennyel is szerepelt.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

A PFZ Müpa-bérletének e koncertje a Gavrilov Párizsa címet kapta – két Dukas, egy Prokofjev- és egy Ravel-zongoraversenyt és Saint-Saëns Haláltáncát hallottuk. Több szempontból is nagyon gondosan összeválogatott műsort kaptunk, benne Dukas rövid Fanfárjával (mellyel utólag egészítette ki a szerző a tánckölteményt) és a La Périvel, melyek kevéssé játszott darabok – az utóbbi igazi felfedezés volt. A keleti témát feldolgozó egyfelvonásos táncköltemény (nem kísérőzene, ahogy a szórólapon olvassuk), a híres orosz táncosnő, Natalia Truhanova felkérésére készült, s nagy sikerrel adták több szezonon át Párizsban. Nagyon finom hangszínek, buja szakaszok, impresszionista víziók, keleties kolorit járja át az erotikától fűtött művet. A csillogó ütőhangszerek, a számos tremolo, szordinált hangszerek kiválóan vetítik ki a balett érzésvilágát. A hatalmas zenekari apparátusra írt La Péri kellemesen szólalt meg Bogányi Tibor vezényletével; szép fuvolaszólóval az elején, nagyon szép piano hegedűtremolókkal a darab vége felé. Ha a zenéből áradó fülledtség, a cezúrák erőteljesebb használata, a szakaszhatárok kiemelése markánsabb lett volna, nem egyfajta masszaként érzékeltük volna ezt az igazán remek darabot, melyet érdemes volt felfedezni.

Andrej Gavrilov Prokofjev I. zongoraversenyét játszotta. Ez a darab egykor nagy feltűnést keltett; volt, aki egyenesen perverznek nevezte, mások rajongtak a szerzőért és a műért. Gavrilov előadása fantasztikus volt, a művész robbanékonysága nem ismert határokat, valószínűtlenül lágy pianói gyönyörűen szólaltak meg. Elementáris erővel jelenítette meg az ütőhangszer-szerű effektusokat, a humor éltetőeleme volt Hihetetlen hangsúlyokkal, staccatókkal, karakterekkel játszott a művész, benne élt a darabban – igaz, a zenekar nem mindig tudta követni a zongorista által mutatott karaktereket. Szünet után is Gavrilov játszott, Ravel bal kézre írt I. zongoraversenyét. A Wittgensteinnek ajánlott Zongoraverseny bal kézre izgalmas, változatos karakterű, épp úgy szerepelnek benne jazzes elemek, mint deklamálás vagy könnyedebb fajsúlyú, indulószerű zenei anyag. Gavrilov ez alkalommal is egyfajta vagánysággal játszott; szinte hihetetlen volt, hogy egyetlen kézzel képes ilyen erőteljes akkordokat, zenekarszerű hangzást előhívni. A karakterek itt is rendkívül jól megfogottan erősítették a zenei anyagot, s csodálatos volt a zongora hangszíne a kóda előtt. Gavrilov elvarázsolta a közönséget rendkívüli személyiségével, de ráadást a többszöri pódiumra hívás után sem adott. A zenekar mindkét zongoraversenyben helyt állt, de Gavrilov vehemenciáját, érzékenységét nem erősítették meg játékukkal. A Prokofjev-műben a rezesek elúsztak, a Ravel-darabban a fafúvósok lefelé tartó menetei nagyon tetszettek: itt az angolkürt- és fagottszóló ritka jó volt, az Esz-klarinétnak viszont elcsúszott a hangolása.

Saint-Saëns Haláltánca zárta a koncertet – ez a mű nagyon hálás, kellemes. A szimfonikus költeményt gyakran játsszák, Liszt zongorára is átírta. Bogányi Gergely legutóbbi szólóestjén sajnos – az eredeti tervekkel szemben – nem hangzott el, helyette Bartók Szonátáját játszotta. A Dies Irae-sequentiát is tartalmazó darab ezen az estén kicsit pontatlan volt, kicsit színtelen. Mégis ráadással köszönte meg az együttes és a karmester a nagy tapsot: Saint-Saëns Sámson és Delila című operájából a műsorba tematikusan illeszkedő Bacchanáliával. Remek volt az előadás, valóban forgatagos, a keleties szín, az érzékiség jól megformálva hangzott el – ahogy a többi darabban, úgy itt is a karmester túlzó (tánc)mozdulataival.

Másnap a Budapesti Fesztiválzenekar Chopin e-moll zongoraversenyét játszotta, a fiatal Seong-Jin Cho szólójával, Mihail Pletnyov dirigálása alatt. Az I. (e-moll) zongoraverseny későbbi, mint sorszáma mutatná – most Pletnyov saját hangszerelésében hallhattuk. Nem véletlen, hogy többen áthangszerelték már a zenekari anyagot, de az az érzésem, hogy maga a darab a szólózongora-művekhez képest kevésbé jó. Hosszú a zenekari bevezető, érdektelen kissé a zenei anyag, hiába játszott a zenekar nagyon kifejezően, hiába volt a karmester egyben zongoraművész is, ezen semmilyen hangszerelés nem segíthet. Seong-Jin Cho szólója szép volt, az átlagosnál jobb, el is hittem volna, hogy szép jövő állhat előtte. A ráadás, Chopin Asz-dúr polonéza azonban azt mutatta, hogy technikai szempontból ugyan megfelelő az előadó, de semmi katartikus nem volt a játékában; sem egy erőteljes, imponáló forte, sem dinamikai, tempóbeli íz.

Glazunov Az évszakok című darabja – műfaját tekintve balett négy képben – meglepően érdekes mű, mely rövid táncok sorozatából áll. A négy egybekomponált kép zenéje szép, tele hangszerelési ötletekkel, tele különös színekkel, üdítően friss táncokkal. Pletnyov ki tudta emelni az alig ismert mű szépségeit, különösségét (kívülről dirigálta a darabot). Ehhez partner is kellett; a Fesztiválzenekar most is kitűnően játszott.