Previtali és a vitalitás

Zay Balázs lemezkritikai rovata - 2012. szeptember 21.

Verdi halálának 50. évfordulójára 1951-ben a RAI tulajdonában lévő Cetra cég számos operájáról készített felvételét, melyek nem csekély részét – köztük a Nabuccót és A trubadúrt - Fernando Previtali dirigálta. A RAI Zenekarát 1936 és 1953 között irányító karmester Franco Alfanótól tanult zeneszerzést, először csellista volt a Torinói Teatro Regio Zenekarában, majd Vittorio Gui mellett alapítója és másodkarmestere a Firenzei Maggio Musicale Zenekarnak. A két 1951-ben Previtalival készült lemez női főszereplője is megegyezik, Caterina Mancini.

A Nabucco esete különös. Verdi ennek az operának köszönheti hírnevét, Szállj, gondolat… kezdetű kórusa az egyik legismertebb operakórus, ám az egész opera inkább ritkaságnak számít. Persze vannak jeles élő felvételei, stúdióban készültek alig. Ez volt az első, és bizony máig nem sok követte: Lamberto Gardelli, Riccardo Muti, Giuseppe Sinopoli. Ennek több oka lehet., s mind a címszerep, mind a női főszerep inkább expresszív, mint megragadó, a tenor szerep eléggé árnyékban van, s a mű nem bővelkedik kiemelkedő és könnyen megjegyezhető fordulatokban. A sokban hasonló Macbeth e szempontok tekintetében már kicsit más. A bejátszás átlagos. Previtali érezhető odafigyeléssel, de nem igazán inspiráltan irányítja az előadást, mely eléggé átlagos. Persze kérdés, honnan indultak el, az egynapnyi felvételi idő kevés. Antonio Cassinelli elég gyenge Zaccharia, ennek oka az, hogy a szerep mélyebb fekvései kényelmetlenek számára. Ismaele szerepét Mario Binci a jó határát súrolva énekli, elég darabosan, de egyúttal ígéretesen is, azt érezni, akár lehetne jobb is, hangja, hangszíne, ereje nem lenne rossz. Paolo Silveri jeles Nabucco, célja nem a Tito Gobbi-féle expresszivitás, hanem a szólam zenei megvalósítása, alapvetően a színpadi követelmények figyelembevételével, nem Piero Cappuccilli differenciáltságával. Mancini hasonló Abigaile. Elmarad a két nagy görög, Maria Callas és Elena Souliotis drámaiságától és kidolgozottságától, de meggyőző. Mi hiányzik? Egyrészt a jellegzetesebb összkép, másrészt valami, ami kiemelkedik és amihez a többi rész viszonyulni tud. Talán érdemes a rövidke elkészítési idő miatt élő előadásként tekinteni rá, s így nem is olyan rossz. Egyszeri, nem reprezentatív. Ám kicsiny időre feltűnik az amúgy hiányolt inspirációs szint is, amikor Abigaile és Nabucco énekel együtt. A lemez hangzása sem igazán jó, nem is egyenletes ráadásul.

Lássuk hát akkor a Previtali és Mancini másik 51-es Verdi lemezét, A trubadúrt! Ez a Nabuccóval ellentétben mindig is játszott volt, lemezeinek is se szeri, se száma. Nehezen érthető, miért vezényel Pevitali olyan darabosan és általában inspirálatlanul lassan, bár olykor-olykor vannak érdekes megoldásai. Lorenzo Molajoli jú húsz évvel korábbi felvétele Bianca Scacciati, Francesco Merli, Giuseppina Zinetti, Enrico Molinari közreműködésével élettel és korának magas szintű éneklésével teli, Herbert von Karajan öt évvel későbbi bejátszása Maria Callas, Giuseppe di Stefano, Fedora Barbieri, Rolando Panerai szereplésével  finomságban, inspiráltságban egyaránt csúcsot jelent. De nem kell ennyire messzire mennünk, ott van Renato Cellini felvétele a követező évből Zinka Milanovval, Jussi Björlinggel, Barbierivel és Leonard Warrennel mely az összeszedettség, az egéyni megoldások színvonala tekintetében jóval magasabb szintet képvisel. Ez itt köztük bizony igen esetleges. A Nabuccóhoz hasonlóan ez is gyenge basszus-teljesítménnyel indul. Alfredo Colellának sincs meg az igazi mélysége ehhez a szerephez, ráadásul Previtali sem segíti feszesebb ritmussal. Carlo Tagliabue mint Luna gróf és Mancini mint Leonora hangilag megfelelő, de különösen utóbbinál hiányzik az inspiráltabb megjelenítés. Üdítő kis pont Graziella Sciutti Ines kis szerepében. Manricót Giacomo Lauri-Volpi énekli, aki ugyanaz év elején Tullio Serafin kíséretével Callas oldalán is énekelte a szerepet a Nápolyi San Carlo Színházban, amiről szerencsére felvétel is fennmaradt. Lauri-Volpi jelenség. Gobbi jópofa történetet mesél róla önéletrajzában: „Bár nem volt riosszkedélyű ember, nagyon is tudatosan viselte hírnevét, és elvárta a különleges bánásmódot. Egyszer, amikor az olasz rádióban adtuk elő a Rigolettót, tudtul adta, szeretné, ha a zenkar, a kórus és a szereplők ülve várnák jöttét az első próbán. Amikor megjön, felállnánk, s ő bájos szerénységgel mondhatná: ’Köszönöm, köszönöm. Üljenek csak le.’ Így is történt; majd odalépett, üdvözölte Gildát, a testes, de elbűvölő hangú Lina Pagliughit. Utána megállt előttem (jó néhányszor léptünk már  fel együtt), és kegyesen megkérdezte: ’Tito Gobbi, ha nem tévedek?’ Nem téved’ – biztosítottam derűsen, majd kétkedőn megkérdezte: ’Lauri-Volpi?’ Volt annyi humorérzéke, hogy elnevette magát, de a próbán néhányszor összeszólalkoztunk, s az utolsó jelenetben, mikor a herceg átmegy hátul a színen, és a ’La donna e mobila’ utolsó frázisát ismétli, valóban hihetetlen erejű magas hangot adott ki, másodpercekig kitartotta, majd kihívóan hozzám fordult: ’Na, milyen volt?’ Tudta, hogy hasonló körülmények között majdnem bárki fél hangot esne, és elájulna, ha ilyen hangerőt akarna produkálni. ’Nem rossz – mondtam. – Egyáltalán nem volt rossz.’” A történet illik ide, mert az amúgy kifinomult, művelt Lauri-Volpi tényleg így énekelt. Erős, de érces hangján alapvetően ordít. Ehhez a szóban forgó lemezen hozzájárul az is, hogy belépése sem messzebbről hangzik, mint általában, hanem közelről. Impozáns, de minden finomság híjával való előadás, mely stúdiófelvételen indokolatlan. Más volna a helyzet a Veronai Arénában vagy egy rosszabb akusztikájú operaházban, ott a hatalmas, messze hordó hang előny volna. Miriam Pirazzini Azucenája jó, de néhány jeles utód túlszárnyalta mind hangi szépség, mind kifejezőerő terén. Previtali furcsamód még a Cigánykórust sem tölti meg vitalitással. A hangzás itt is eléggé gyenge. A Nabucco minden esetlegessége ellenére értékes bejátszás, ez inkább érdekes, az opera előadás-története szempontjából is, főképp azonban a korabeli itáliai operajátszás tekintetében, többek közt abból a szempontból is, hogy ugyanaz a művész miként teljesít itt és másutt, ugyanis nemcsak Lauri-Volpival maradt fenn másik, Callas melletti előadás, hanem Tagliabueval is, a Scalából, Antonino Votto vezényletével.

Zay Balázs

(Nabucco – Warner Fonit 2564661558, A trubadúr – Warner Fonit 2564661890)