Primavera-sorozat: a miskolci Don Giovanni

Másodszor rendezte meg a Primavera sorozatát a Magyar Állami Operaház. A tavalyi kísérleti után az idei széria szinte telitalálat, öt magyarországi, fővároson kívüli társulat és a kolozsvári magyar együttes hozta el a helyi direkció által legjobbnak vélt előadást, hogy keresztmetszetét adja, mi történik e tájon a műfajban.

Albert Mária / Gramofon.hu

Az ötlet bevált: ha az ember vette (volna) a fáradtságot, vonatjegy és szálláshely megváltása nélkül hat egymást követő estén tárulhatott fel előtte múlt és a jelen, némelyik előadáson talán a reménybeli jövő is. Itt némi önkritikát kell gyakorolnia a recenzensnek, nem vette elég komolyan a nagyvonalú ajánlatot. A debreceniek remek Vajda-egyfelvonásos „ikreit” a 2013-as a Bartók Plusz miskolci fesztiválon látva, a szegediek történelmi ihletésű Simon Boccanegráját pedig a szintén 2013-as Zsidó Nyári Fesztiválon hallgatva, csupán a miskolci Don Giovannit vette célba.

A Szabó Máté rendező által jegyzett produkció nem okozott csalódást, pedig a nyitány első perce, a színtelen, slampos zenekari játék kezdetben nem sok jót ígért. Ám az ouverture közepén szétnyílt a függöny és a figyelmünket megosztotta a látvány, Khell Csörsz kitűnő színpadképében, a kortárs építészeti jellemzőket hordozó térben nyüzsgő tánckar. Ha már van balettegyüttese a Miskolci Nemzeti Színháznak, miért ne lenne feladata is? A táncosok bevonása, Bodor Johanna eklektikus, de az előadás stílusához jól passzoló koreográfiája hozzáadott érték, amiből persze alkalmanként el is vehettek volna, a bordal koreografikus illusztrációja mesterkéltnek tetszett, Don Giovanni második felvonásbeli szerenádjának ábrázolása viszont jó ötletnek. Hogy miért gondolják sokan, vagyis nemcsak Szabó és Bodor azt, hogy Mozart muzsikájára pogózni maga a modernitás (lásd mulatság Don Giovanninál), erre nem találtam még ésszerű magyarázatot.

A színpad hátterében szépen világított, kellemes látványt nyújtó belső, avagy télikert kert, kevés funkcióval. A recitativókat kísérő rövid zongora és a zongorista nem az árokban, hanem a színpadon kapott helyet. Játszanak is az előadásban, több mulatságos megoldást kínálva.  Giovanni például a zongorához ül, magát kíséri, amikor a Donna Elvira ablaka alá állított Leporellót „szinkronizálva” énekli a szerenádot. A két oldalt automatikusan nyíló tolóajtón hozza-viszi a szereplőket és a színpadi bútorokat a forgó külső gyűrűje (a közép mozdulatlan), ez a mozgó járda panoptikumszerűvé alakítja figurákat és ritmust ad az előadásnak.

Oberfrank Géza fordításába föltehetően a dramaturg, Cseh Dávid mértéktartóan, ízléssel nyúlt bele, egy-két aktuális poént és „beszólást” tűzött a szövegbe. A magyar nyelvű előadások általában feliratot kívánnának, oly rosszul deklamálják a szöveget az énekesek. Ezúttal 80-85 százalékban érthettük a verseket, ami elég szép arány, így a közönség pompásan szórakozott az előadáson.

Nyilván mindegyik színház igyekezett a legjobb szereposztást kiállítani a vendégjátékra. Donna Annát a Nagy-Britanniából a Budapesti Tavaszi Fesztiválra és erre a produkcióra hazatérő Kozári Alinka játszotta. A figura fölépítése, a zenei stílusismeret, a hang tisztasága (a súlya még nem) ideális Donna Annát ígér a következő fél évtizedre. Herczenik Anna vokális romlása elfogadhatatlanná teszi Donna Elviráját. A Kormányzó szólamát operaházi vendégre, Cser Krisztiánra bízták. A fiatal basszus orgánuma kétféleképpen szól, aminek magyarázata lehet, hogy anyaszínháza túlságosan tékozlóan, figyelmetlenül bánik tehetségével. 

Haja Zsolt agresszív és motoros agitációban szenvedő Don Giovannit formál meg, és ebben a „tünetcsoportban” egységes, zeneileg szinte problémátlan teljesítményt nyújt. A hang lehetne ápoltabb, a jellemzés sokrétűbb, intelligensebb. Decsi András kicsit elveszett Don Ottaviója épp zenei intelligenciájával, a dallamformálás finomságával tűnik ki. Leporello szerepében Cseh Antal vokálisan kiegyensúlyozott, a jó ízlés határain belül maradó buffó figurát teremt.

Minden összevetve: Szabó Máté Don Giovannija üdítő, friss levegőt pumpált az Erkel Színház légterébe, ez épp ráfért a házra saját naftalin illatú Mozart-premierje után. A debreceniek Vajda János egyfelvonásosait a Miskolci Nemzeti Színházhoz kötődő Keszég László vitte színre eszközzel, de sok érdekes gondolattal.  Leszögezhetjük: az Avas-alján érdemes operát játszani. Miskolc jobban teljesít.