Románc, angyal, herceg

Három B kezdőbetűs zeneszerző darabja hangzott el – két különböző zenei korszakból – a Concerto Budapest szeptember 26-27-i hangversenyén, Keller András vezényletével. Az ujjgyakorlatnak szánt F-dúr románcot (Beethoven) két valóban nagyhatású kompozíció: Alban Berg (képünkön) Hegedűversenye és Bartók egyetlen operája, A kékszakállú herceg vára követte. Lehotka Ildikó beszámolója.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

Beethoven két románcot írt hegedűre és zenekarra; ezt a koncertet az F-dúr nyitotta (Op. 50.) A rondóformájú darab kellemes a fülnek, különösen, ha Baráti Kristóf a szólista. A mű érezhetően bemelegítésképpen szólalt meg, szép pillanatokkal, de az előadók a Berg-Hegedűversenyre koncentráltak. Nem is csoda, hiszen a 27-i tolmácsolás egyben lemezfelvétel is volt. Berg egyetlen hegedűversenye (mely utolsó befejezett műve volt) 1935-ben keletkezett, a hegedűművész Louis Krasner felkérésére. Az „egy angyal emlékének” címzett kéttételes darab gyönyörű (először Barcelonában, 1936. április 9-én hangzott el, Krasner szólójával). A második tétel szinte programzene: a halállal vívott harc zenébe öntése, benne az Es ist genug kezdetű Bach-korál pontos idézetével. A mű számos rejtett számösszefüggést is tartalmaz, egy karintiai népdal részlete is szerepel. A mű bár dodekafon részekkel átszőtt, de hangzásvilága helyenként majdnem romantikus.

A nyitótétel Andante (Prelude) és a gyorsabb Allegretto (Scherzo) szakasza még bizonytalanságot mutatott, az előadók tartottak a műtől. Zenekar és szólista nem mindig hozta az azonos karaktert, a második tételre szállt el az óvatosság. A második tételben azonban a darab szépsége, éterisége lenyűgözte a hallgatót, Baráti Kristóf hegedűjének csodás hangja, a művész láttató játéka lenyűgöző volt. A korál gyengédsége (később az elhangolt dallam a részlet fölött, Baráti elképesztően szép, varázsos játékával) számomra felejthetetlen marad. Gyönyörű színeket hallottunk a zenekartól is. Baráti Kristóf ráadásnak Bartók Szólószonátájának zárótételét játszotta, elánnal, jó karakterekkel.

Szünet után Bartók Béla 1911-ben komponált, A kékszakállú herceg vára című operája szólalt meg. A Herceg szólamát Mihail Petrenko, Juditét Rost Andrea tolmácsolta. Ritka pillanat, hogy egy mű más-más előadásban is megszólal koncerttermekben egymást követő nap: a Nemzeti Filharmonikusok Bretz Gáborral, Wiedemann Bernadettel, Kocsis Zoltán irányításával adták elő az operát két nappal korábban. Talán nem túlzás, hogy Rost Andrea Juditként való bemutatkozását felfokozott érdeklődéssel várta a közönség.

Megfelelően előadott művet hallottunk, szép részletekkel. A Prológ elmondása kényes kérdés, ez alkalommal felvételről hallottuk: egy kultikus filmbeli reszelős, nehéz lélegzetű hangon. Szépen indult a mű, sejtelmes hangszínnel, később szép hangszeres szólókkal, a zenekarnak nem okozott gondot az előadás. Mihail Petrenko szép hanggal bír, nagyon kifejezően énekelt, a magyar kiejtése nem volt tökéletes, de nem is lehetett az. Érdemes lett volna a szöveget kivetíteni. Petrenko zenei szempontból nagyon kiérlelt előadást nyújtott: rengeteg finomsággal, színnel dúsította a szólamot. A Kékszakállú figurája Petrenko értelmezésében inkább a lelki finomságokat ábrázolta, mintsem a férfias erőfölényt. A szerepet jól felépítette, érezhetően sokat foglalkozott a művel.

Rost Andrea Juditja érdekes színfolt marad. Judit karaktere az énekesnő megoldásában helyenként kacér, máskor hisztérikus volt. Érzésem szerint nem mindig tudott azonosulni Rost a szereppel, talán a zenei anyag, talán a darab életében először való éneklése miatt. Inkább az opera-énekesnőt éreztem tolmácsolásában, mintsem a közönség felé átadandó figurát. A lírai szoprán Rost a nagyobb hangerőt preferálta – hangja e nélkül is betöltötte volna a Zeneakadémiát –, így fontosabbnak éreztette saját szólamát a zenekaréinál. Az ötödik ajtó C-je viszont tartalmasan, dúsan állította meg a levegőt. Bár az operában inkább a párbeszéd dominál, ezúttal inkább egymás mellett való elbeszélést éreztem.