A drezdai mesterdirigens - Rudolf Kempe két Wagner-felvételéről

Egyszerre két Wagner-lemeze is megjelent Rudolf Kempének. Nevét ma már csak a hozzáértők ismerik, pedig a német karmesteriskola egyik kimagasló reprezentánsa volt, aki hagyott ránk néhány kiváló felvételt, továbbá nyomot hagyott magában az interpretációs hagyományban is. A közönség sokszor igazságtalan, egyeseket csillagnak tart és csodál, míg hajlamos nemcsak az erre kevésbé érdemesekről elfelejtkezni, hanem olyanokról is, akik szintén ragyogó teljesítményt nyújtottak. Kempe ilyen volt. Egyrészről Richard Strauss művészetének egyik legfőbb támogatója volt, talán Karl Böhm mellett rögtön őt kell következőként említeni. Nagy teljesítményt nyújtott Wagner művészete terén is.

A kettőből a korábbi A nürnbergi mesterdalnokok drezdai bejátszása. Kempe a Drezdai Állami Opera Iskolájában kezdte tanulmányait, majd több helyütt oboista, illetve korrepetítor volt. Végül karmester lett, s 1949 és 1952 között ő vezette a Drezdai Operaházat. Felvette A bűvös vadászt, A rózsalovagot. S a Mesterdalnokokat. A darabot 19560-ben újította fel a ház, elsőként Böhm háború alatti produkciója után. Nagy szerencsénkre a produkcióhoz kapcsolódóan a Középnémet Rádió felvételt készített: azt adta ki most a Profil lemeztársaság, igényesen. Az 1951-es bejátszás hangminősége meglepően jó, ugyanakkor a kor preferenciájának megfelelően nagyon az előtérben vannak az énekesek, így az összhangzás nem éppen hű, másrészről viszont lehetővé teszi egy hajdani korszak dalnokainak közelről való tanulmányozását.   

A résztvevők körében azonban némi változás volt, Eva szerepét az operaházban Elfride Trötschel alakította, a lemezfelvételre azonban Berlinből átjött Tiana Lemnitz. Ez bizony az egyik szemem sír, a másik nevet kategória. Egyikükkel sem maradt fenn túl sok felvétel. Trötschel karrierje és élete hamarabb megszakadt, mint idősebb kolléganőéé. Lemnitz valamelyest régebbi iskolát képviselt, s ez bizony illik ebbe az előadásba, mivel fő erényeinek egyike éppen a német iskolába való mély beágyazottság. Érdekes a két énekesnőt összevetni. Erre lehetőség adódik olyan részletek kapcsán, melyek mindkettőjükkel fennmaradtak, például Weber A bűvös vadászából Agáta Wie nahte mir der Schlummer kezdetű áriája. Hasonlóan kimagasló mindkettőjüknél a technikai tudás, igaz német mesterdalnoki képzettség tűnik fel mindkettejüknél, de stílusbeli eltérés is feltűnik, Lemnitz a kifejezés korábbi stádiumát képviseli, par excellence német romantikus hangütést, míg Trötschel valamelyest modernebb, objektívebb, alapvető líraisága mellett is olykor drámaibb. Lemnitz éneklésében van valami sajátos, intenzív érzelmesség, mely a korábbi német zenét és operaéneklést intenzíven áthatotta, egy olyan, régre visszanyúló hagyomány, melyet könnyen elképzelhetünk, ha Agáta személyiségére gondolunk. Ennek nagyon szép példája Lemnitz Evája. Kár azonban, hogy Trötschellel nem maradt fenn jól hangzó, teljes felvétel. Lemnitz Evájából csak a fiatalos hang hiányzik.      

A darab férfi főszereplője, Stolzingi Walther megformálása ugyanennek a hagyománynak a medrében történt. Bernd Aldenhoff remek énekes volt, par excellence hőstenor, akiben azonban lírai hang is megbújt. Hangereje, annak messze érő hatást célzó kihasználása és alapjában véve erre tekintettel alakított kifejezésmódja inkább színpadi jellegű, ugyanakkor érdekes ilyen közelségből hallani. Aldenhoff sajátos Siegfried-jellegű Walthert jelenít meg. Nem csoda, a felvétel készítésének évétől kezdve egészen 1957-ig énekelte a szerepet Bayreuthban, ennek leghíresebb emléke a Knappertsbusch vezényelte 1951-es Götterdämmerung. Érdekes, ahogy Aldenhoff egész sajátosan csavarja a magánhangzókat.

Hans Sachs szerepét is más énekelte a szóban forgó lemezen, mint a drezdai opera előadásain, ahol először a vendég Carl Kronenberg alakította a szerepet, utána Josef Herrmann, a rádiófelvételhez azonban Ferdinand Frantz csatlakozott. Az ő előadása – szemben Fischer-Dieskau vagy van Dam költőibb, elvontabb megformálásaival - a tipikus wagneri hangvételhez igazodik. Veit Pognert Kurt Böhme jeleníti meg, s mivel kettejük hangja nem tér el karakteresen egymástól, mint mondjuk Jochumnál Peter Paggeré és Fischer-Dieskaué, Sawallischnál Weiklé és Mollé, a kettő nem kontrasztos.

Davidot a szerep mindmáig legjobb előadója alakítja, Gerhard Unger énekli, akivel e szerep szerencsére sokszorosan fennmaradt, de sajnos más szerepek kevésbé, pedig fantasztikusan szép hangja volt. Érdekes Heinrich Ortel szerepében a pályája kezdetén álló Theo Adamot hallani. A rádiófelvétel ideális kombinációja a stúdiófelvételnek és az élő előadásnak. benne van a háttérben lévő operaházi előadások eleven sodrása, de kitűnő a hangminőség, s nincsenek zavaró zörejek.    

S itt el is érkeztünk egy érdekes ponthoz. Schumann kapcsán beszélünk 1940-ről, mint a dal évéről. S e lemez keletkezésének évét, 1951-et, bátran nevezhetjük a Mesterdalnokok évének is. Nemcsak Kempe vette fel ekkor az operát. Ekkorra fejezte be bécsi stúdiófelvételét Hans Knappertsbusch, és ugyanakkor készült Karajan első felvétele Bayreuthban, az első ünnepi játékokon a háború után. De a sor nem szakadt meg, Kempe szerencsére nemsokára, 1956-ban, újabb lehetőséget kapott a mű felvételére. E korábbi, drezdai előadása kiemelkedő emlék, korok találkozása, ott van benne a régi, világégés előtti hagyomány elevensége csakúgy, mint az újjáéledés lelkesedése. S a város tradíciója is folytatódott, 1970-ben Karajan az NDK-ba ment a művet lemezstúdióban felvenni. Érdekes, hogy a darabot Drezdában Kempe előtt vezénylő Böhmmel nem készült lemez, mindössze élő bejátszás maradt fenn. 

Kempe másik nemrég megjelent lemeze nem ilyen ritkaság, hanem egy olyan felvétel, mely keletkezése óta mindvégig kapható volt. Megérdemelten. Ez a Lohengrin 1962-ben és 1963-ban Bécsben készített EMI-felvétele, melyet most az archívum új tulajdonosa, a Warner társaság jelentetett meg, egészen kivételes helyet foglal el a Wagner-diszkográfiában. Különös líraisága, finomsága folytán. Így alapjaiban más, mint két másik kiváló felvétel, Karajané és Soltié, melyek szimfonikusabbak, tömörebbek, erőteljesebbek. Ez hozzájuk képest szinte lebeg, s talán épp e darab esetében ez adekvát. Ugyanakkor a zene folyama igazén wagneri. Ez már más kor, a régi iskola csak nyomokban él benne, nevezetesen Gottlob Frick Madarász Henrik királyában, ő egy az egyben illett volna a drezdai együttesbe is. De a többiek már mások. Elisabeth Grümmer énekli Elsát, aki egyébként minden idők egyik legjobb Evája is volt. Benne nyomokban még megvolt a főleg Lemnitz, valamelyest kevésbé Trötschel képviselte régi német iskola, de inkább árnyalásként. Egészen kivételes csillogó, fényes, lírai, de nem levegős hangjával, mely ugyanakkor nem is szubrettes. A címszerepet Jess Thomas énekli, akiért mai e téren szegényes korunkban megvesznének a világ operaházai. Akkoriban főképp ketten osztoztak e szerepen, Kónya Sándor és ő. Thomasnak nem ez az első felvétele a műről, szinte egyidejűleg Bayreuthban is rögzítették vele Wolfgang Sawallisch dirigálásával, mikor Anja Silja volt a partnere. Előadásának kiemelkedő vonása az adekvát hang és stílus. erős hangú, de visszafogott Lohengrin. E második, stúdióban való megörökítés igen örvendetes, mivel – hogy csak a legnagyobbakat nézzük - például sem Windgassennel, sem Hofmannal nem készült stúdiófelvétel Lohengrinként. Ortrudot Christa Ludwig énekli, a tőle megszokott tökéletességgel. Az az érzésünk ebben az esetben, hogy Ortrud nem tudattalanul hajtva gonosz, hanem nagyon meggondoltan szemét. És némiképp hasonló a helyzet Telramundi Frigyessel is, akit ezúttal Dietrich Fischer-Dieskau alakít. A szerep egyik kimagasló megformálása ez. Egészen más, int Siegmund Nimsgerné, aki utolérhetetlen volt e szerepben, mintha neki írta volna Wagner: még jó, hogy Karajan is, Solti is őt választotta. Nála értelemszerűen szebbek a dallamívek, másképpen, elsődlegesebb értelemben erőteljes a figura. Fischer-Dieskau alakítása finom, intellektuális. Nem is értenénk, hogyan ugorhat be Radbod gonosz lányának, ha nem tudnánk, ész és rendesség nem jár szükségszerűen párban. Így Ludwig Ortrudjához hasonlóan az ő Frigyese is ésszel gonoszkodó, bár itt ellentét is meglapul, hiszen Telramund grófjára minden mondható, csak az nem, hogy figyelne s éber tudatánál volna. Így egészen érdekes viszonylata mutatkozik meg a szándékos és rászedett cselszövőnek. A zenekari játék is vékony, szubtilis, kicsit túlságosan is, de olyan kivételes színvonalon, hogy nem szólhatunk semmi rosszat.

A lemez szereposztása kiegyenlített, ezt azért fontos elmondani, mert sok jeles Lohengrin esetében nem ez a helyzet, vagy legalábbis nem ennyire ez. Nem egy lemezt árnyékol be egyenetlen szereposztás, a stúdiófelvétel nyújtotta közelség mellett valamelyest mégiscsak gyengébb produkció. Itt erről szó sincs, sőt, a Kempe dirigálta csapat egészen ritka színvonalon bontakoztatja ki a stúdió és a hosszabb rendelkezésre álló nyújtotta lehetőségeket.

A két lemez jól mutatja Kempe jelentőségét. Egyrészt a német hagyomány abszolút hiteles letéteményese, másrészt önálló hangú, igazi egyéniséggel rendelkező dirigens.

Zay Balázs

(katalógusszámok: Profil PH 13006; Warner Classics 0825646902569)