Salome és a csók

Richard Strauss ha csak a Salomét írja meg, akkor is bevonul a zenetörténetbe. Harmadik operájának bemutatója nagy sikert aratott Drezdában, azonban több városban, így Bécsben, New Yorkban, Londonban a cenzúra beavatkozott. Talán nem is csoda: az erotika (és még hol vagyunk A csodálatos mandarintól vagy A tavaszi áldozattól?), a levágott, megcsókolt fej még nem volt szalonképes. De Wilde 1891-es, francia nyelvű Saloméja (a költő kénytelen volt elhagyni hazáját, s két év börtönbüntetés után Franciaországba költözött) is nagy vitát kavart. Salome alakja nem csak az írókat, költőket késztette alkotásra, több képzőművészeti alkotás film, újabb zenemű is született.

A Salome (op. 54) librettóját Hedwig Lachmann német fordítása alapján maga Strauss készítette (talán Wagner mintája lebegett a szeme előtt). Strauss nagyszerű érzékkel választotta ki a témát, a szöveg és a zene is rendkívüli. A szerző nagyon jól vetíti előre a tragédiát – többször a szöveg majdhogynem monoton, de mindenképp felhívó ismétlődéseivel. A briliáns hangszerelés, a dallamvezetés, váratlan hangnemekbe modulálás is ezt szolgálja. Az opera zenei nyelvezete tökéletesen kiforrott, olvasni olyan véleményt, hogy azért rövid a mű, mert Strauss sikeres szimfonikus költeményei mintáját akarta követni. Strauss hatalmas zenekari apparátust használ (legtöbb művében így találjuk), orgona is szerepel a partitúrában, és súlyozott dramaturgiai ponton szólal meg.

Öt alkalommal tűzték műsorra a Salomét az Operaházban; magam a december 1-i előadást láttam. Több szempontból is izgalmasnak ígérkezett az opera: Pinchas Steinberg felfogására nagyon kíváncsi voltam, korábban csak szimfonikus zenekari koncerteken hallottam. Richard Strauss zenéje bár tálcán kínálja magát (ha maradhatunk a Salome-burokban), az igazi megszólaltatáshoz kell a karmesteri invenció, és az utóbbi években Kocsis Zoltán interpretálásai – a Daphné, a Capriccio és A hallgatag asszony – magasra tették a lécet. Ezek az operák pedig nem a legkönnyebben megfoghatók, nem is játsszák gyakran. Hallottunk kevésbé míves kidolgozásokat és az átlagosnál jóval gazdagabb megoldásokkal bírót is a közelmúltban.

A Salome énekesei közül két igen karakteres szereplőt kell kiemelni. Az egyikük a Heródest megszemélyesítő Gerhard Siegel. Egy nagyszerű énekest ismerhetett meg a közönség, hangja kiegyensúlyozott, színpadi játéka nem túlzó. Valóban azt a figurát hozta, ami a szövegben és a zenében rejtezik, emlékezetes marad szereplése. Ugyanilyen karakteres alakítást nyújtott a csodálatos hangú, zeneileg régóta a csúcson lévő Wiedemann Bernadett, aki a Nőt is kihozta a szerepből, rendkívül árnyaltan. Mindketten súlyozottan voltak jelen – még akkor is, mikor a színpad előterében zajlottak az események, ők pedig a viszonylag hátul lévő emelvényen ültek. Nem lehetett nem rájuk figyelni.

Rálik Szilvia Saloméja mintha halványabb lett volna: nem éreztem azt az őrületet, azt az eszelősséget, ami (a) Salome lényege. Talán a két említett szereplő karakteres volta miatt maradt árnyékban az énekesnő alakítása. Zenei szempontból megoldottnak mondható Rálik éneklése, viszonylag kiegyensúlyozott hangon énekelt (Strauss nem fukarkodott a szopránok számára igen mély hangokkal). Salome brutális tulajdonságai azonban nem élesedtek ki, sem zenei, sem színészi szempontból. Nem éreztük annyira csábítónak (pedig Rálik megjelenése ezt ígéri), betegesen erotikusnak, annyira szenvedélyesnek, annyira mindenkin áthágónak, ahogy Strauss megírta. A Jochanaan szájára adott csók steril volt, a döbbenetet csak a zenei szövetből és a szövegből éreztük. Jochanaan szólamát Johannes von Duisburg énekelte. Jóval több van a szerepben, mint amit hallottunk; a hang súlyát is kevésnek találtam, különösen a ciszterna mélyéről énekelt részeknél, ott fátyolosnak is tűnt. Egy jól tolmácsolt, de nem különleges alakításban volt részünk. Balga Gabriella Apródja plasztikusan szólalt meg, a fiatal énekesnő rezdülései atmoszférateremtőek voltak. Az apród az a szereplő, aki a baljós véget előrevetíti, és ő az, aki a hétköznapi embert jelképezi a műben. Nyári Zoltán Narrabothja túlzásnak hatott; a dinamikai árnyalás jót tett volna, így kissé egysíkúnak tűnt.

A díszlet mértéktartó volt: valóban csak annyi, ami az operát, a cselekményt hangsúlyozza, nem kellett a közönségnek a fejét törnie, mi mit jelenthet. Pazar, szemet gyönyörködtető jelmezeket tervezett Schäffer Judit; Salome táncánál inkább a biztonsági megoldást helyezte előtérbe Pártay Lilla koreográfus. Pinchas Steinberg nagyszerűen vezette végig koncepcióját, színes, de nem felszínes, a hangszínekre különösen odafigyelő irányítást élvezhettünk. Az Operaház zenekara szinte maradéktalanul tolmácsolta Steinberg elképzelését. Nem átlagos előadást láttunk, sok jó operaházban megállná a helyét a budapesti Salome.

Lehotka Ildikó

(Richard Strauss: Salome. Heródes: Gerhard Siegel, Heródiás: Wiedemann Bernadett, Salome: Rálik Szilvia, Jochanaan: Johannes von Duisburg, Narraboth: Nyári Zoltán, Apród: Balga Gabriella. Karmester: Pinchas Steinberg, jelmeztervező: Schäffer Judit, koreográfus: Pártay Lilla, díszlettervező: Csikós Attila, rendező: Szikora János. 2013. december 1.)

 Jelenet a Salome operaházi előadásából. Fotó: Nagy Attila