Operát nézni és látni

Operát nézni és látni  - A Salzburgi Ünnepi Játékok idei előadásainak tanulságai  – 1. rész

A Salzburgi Ünnepi Játékok – miközben megannyi felmérés tanúsága szerint mindmáig toplista-vezető – időről-időre módosítja a profilját. A Karajan-érában volt leginkább elitista, később az lett a cél, hogy minél szélesebb körű legyen a látogatók tábora, tehát tudatosan kezdtek törekedni a kínálat sokrétűségére, változatosságára. Lett is ebből parázs vita kerekasztal-beszélgetés során élő rádióműsorban, aminek legnagyobb haszna az volt, hogy kiderült: a változó idők során voltaképp jókor felismert lehetőséget aknázott ki ezzel a vezetőség. Mert nem utolsó sorban a média mind újabb, a technikai fejlődést kihasználó programjaival így és csak így lehetett együttműködni – s az együttműködés kétségkívül valamennyi résztvevő számára haszonnal járt, míg az esetleges konkurenciaharc értékes produkciók megjelenését gátolta volna.

Az idők szavára rendkívül érzékeny Helga Rabl-Stadler, az Ünnepi Játékok elnökasszonya több mint két évtizede irányítja a gazdasági és kulturális élet Szküllái és Kharübdiszei között a napjainkra szinte áttekinthetetlenül gazdag rendezvénysorozatot. És évről-évre bebizonyosodik az együttműködések, a koprodukciók eredményessége.

Az Ünnepi Játékok ugyanakkor nem kiszolgálja a közönségigényt, hanem oly módon szélesíti (gyakran értékben is gazdagítva) a kínálatot, hogy immár ne mindenki találjon a kedvére valót, hanem ki-ki gyakran kerüljön olyan helyzetbe, hogy komoly mérlegeléssel tudjon csak dönteni a számára egyaránt érdekes programok között.

Az operaelőadások kétségkívül a legnagyobb érdeklődésre tarthatnak számot – s e területen csak elismeréssel adózhatunk a direktóriumnak, s azonbelül a területet felelős intendánsának, amiért afféle csillagtúra lehetőségét kínálja az érdeklődőknek.

Mozart-operák mindig szerepelnek a műsorban, más szerzők népszerű és ritkán előadott darabjai úgyszintén, és (jó propagandával előkészítve) a kortárs operák között (az utóbbi időben Alexander Pereira felkéréseinek köszönhetően megnövekedett számban) ősbemutatókra is sor kerül. És itt a „kortárs” korántsem távolságtartó reflexet vált ki – épp ellenkezőleg, sokan akarnak részesei lenni valami új élménynek. Ugyanakkor, részben a különböző színpadra-állításoknak, a Mozart-operák is képesek mindig újként hatni…

Az elmúlt évek nagy érdeklődésre számot tartó vállalkozása Mozart három da Ponte-operája, Sven-Eric Bechtolf rendezésében. A sokoldalúan képzett és főképp: több területen egyaránt aktív Bechtolf (aki intendánsként is részt vett a programok összeállításában) 2002-ben debütált színészként Salzburgban, rendezőként 2012-ben hódította meg az Ünnepi Játékok közönségét (Ariadne Naxos szigetén – salzburgi verziójával). 2013-ban megkezdett de Ponte-ciklusát idén ciklusként láthatta-hallhatta a közönség.

„Újranézni” ugyanabban a rendezésben az ismert operát? - kiváltságos lehetőség (de az is, ha csak a részben megváltozott szereposztással láthatjuk ugyanazt – főként, ha már korábban is élményt jelentett). Idén például újdonságként hathatott Bechtolf Cosija. Átkerült a Haus für Mozart színpadáról a Felsenreitschuléba, s az új betanulás során a szereplők közül csak Despina nem változott (Martina Janková, aki a tavalyi Figaróban Susannaként jegyeztette meg nevét közönségével). Változott a zenekar is, a Bécsi Filharmonikusok helyett az idén a fennállásának 175. évfordulóját ünneplő Mozarteumorchester játszott, Ottavio Dantone vezényletével. A helyszínt kényszer szülte, s a szereplők korántsem voltak helyzetük magaslatán, amikor zenei és látványprodukcióról egyaránt kellett gondoskodniuk. Az egyedi, megunhatatlan atmoszférájú Felsenreitschule szinte „elterelte” a figyelmet a zenéről, s a látványban is a vígjáték-elemek kaptak indokolatlan hangsúlyt (ismerve a mindenkori felvételkészítő stáb felkészültségét és érzékenységét, amennyiben közzéteszik DVD-n, minden bizonnyal hatásosabb produkcióként lehet majd értékelni).

A Don Giovanniban a brüsszeli Théâtre Royal de la Monnaie legújabb zeneigazgatója, Alain Altinoglu debütált a Bécsi Filharmonikusokkal – kockázatmentes vállalkozás. A 2014-es előadásból megmaradt a sztár-páros, a címszereplő Ildebrando d’Arcangelo és Leporellóként Luca Pisaroni, a Zerlinaként bájos Valentina Nafornita és három alkalommal Masettóként Alessio Arduini. Ezúttal még mindig nehéz volt megbarátkoznom a színpadképpel; a (bordély)szálló egysége az eredeti mű szereplőinek megannyi indítékát nivellálja, mintha Bechtolf azt sugallná, szobára-járásból áll az élet. Mindenkié. Mert már itt megmutatkozik az a rendezői tendencia, amely a Figaro házasságában hat bombabiztosan, amikoris annak a bizonyos hiányzó 4. oldalnak köszönhetően egyszerre követhetjük nyomon valamennyi szereplő életét, nemcsak az éppen énekes számokkal a figyelmet magukra irányítókét. A Figaro tavalyi – méltán elragadtatással fogadott – produkciójában történt a legkevesebb személyi változás; csupán a Susannaként meghirdetett Anna Prohaska jelent újdonságot. A Grófnét éneklő Anett Fritsch a 2014-es Don Giovanniban még Elvirát énekelt – erről a szerepről bizonyosodott be, hogy leginkább testreszabott a számára.

És itt egy kis kitérő: olvasgatva a – kétségkívül nem olcsó, de voltaképp minden pénzt megérő – műsorfüzetekben a szereplők szakmai életrajzát, szomorúan kell regisztrálni, hogy világméretű az a fajta pályakezdői (s gyakran nem csupán kezdői, hanem sokáig megmaradó) hozzáállás, amely kényszerűen megragad mindenfajta kínálkozó lehetőséget. Drámai és lírai szerepek sorjáznak egy-egy énekes „repertoárján”, ami voltaképp nem más, mint a teljesített feladatok listája. Áldás és átok a lehetőség, csakúgy annak a hiánya – s voltaképp mindig csak utólag derül ki, hogy melyik szerep bizonyult hanggyilkosnak, mit nem lett volna szabad elfogadni. Ugyanakkor a kihasználatlanul hagyott lehetőség leküzdhetetlen akadályt jelenthet a pálya folytatását illetően. Pilinszky példázata jut eszembe, hogy csak kétfajta kút nem tudja betölteni rendeltetését: amelyikből minden vizet kimertek, s amelyiket sohasem keresi fel szomjazó…

Ismertnek tekinthető operák esetében a szöveg-feliratozás a művekkel ismerkedőknek rendkívül nagy segítség, a cselekmény ismerőinek pedig arra kínál lehetőséget, hogy amikor a színpadon nincsenek látványos történések, elolvasásával a tartalmilag ismertről jusson pontosabb tudáshoz. A szem figyelemmegosztó képességét fejleszti. A különböző rendezésekből adódó látvány-különbségek viszont korántsem érzékszervi feladatot jelentenek; ilyenkor a libretto és partitúra együtteséhez való viszonyítás jelent intellektuális feladatot, amelyhez, természetesen, nagy súllyal járulhat hozzá a tetszés szubjektív kategóriája. Mert miként néha a „rossz” szereplő áll legközelebb a közönséghez, úgy valamely önkényes megoldás is érhet el rendkívüli hatást.

A Salzburgi Ünnepi Játékok különleges helyzetéhez kétségkívül hozzájárul dokumentálásának egészen egyedi volta. A Festspieldokumente logóval ellátott CD-k interpretációtörténeti tanulságai felbecsülhetetlenek – a későbbi remek DVD-felvételek pedig, túl az általuk okozott élményen, felkeltik a vágyat a nézőkben: bárcsak személyesen is részesei lehetnénk az ilyen előadásoknak.

S akinek ennyi jó kevés: a máris kapható Bechtolf-rendezte de Ponte operák közül a Don Giovanni felvételéhez (NB., DVD mellett Blu Ray verzióban is) digitális operakalauzt is biztosítanak, ami nem csupán a cselekmény ismertetésére szorítkozik, hanem például rendezői észrevételeket, megfigyelési szempontokat is kínál. A hangminőség szerelmesei, s a backstage-felvételek kedvelői sem panaszkodhatnak: a felvételek jóvoltából otthonukba varázsolhatják az operaszínház sajátos atmoszféráját.

Fittler Katalin / Gramofon.hu / Salzburg

Ildebrando d'Arcangelo és Valentina Nafornita a Don Giovanni salzburgi előadásában. Forrás: Salzburger Festspiele