Salzburg, a favorit

A Salzburgi Nyári Fesztivált megelőzte a Pünkösdi Fesztivál Rossini-gálaestje, amelynek szimbolikus jelentése volt. Alexander Pereira intendánst (képünkön) a világsztárok – Bartoli, Carreras, Florez, Raimondi és a többiek – a parádés fesztivál-gála végén, Salzburgból való távozásának évében közrefogták, és a Sevillai borbély fináléjába bevonva megénekeltették. Az ott lévő közönség is tudta, hogy a sztárparádé ilyen színvonalon sokáig nem folytatódhat – ám a nyári fesztivál még erre is rá tudott tromfolni.

Dr. Székely György / Salzburg

Pereira a közönségnek a legjobbat, a legdrágábbat akarta nyújtani – ám a salzburgi vezetésnél ez kiverte a biztosítékot: idő elött távoznia kellett - nem rossz helyre, hiszen a Milánói Scala intendánsa lett. A búcsú évének fesztiválja - bár Pereira még a jövő év tervezésében részt vett-  parádésan gazdag volt. Netrebko, Domingo, Muti, Florez, Garanca csak a „húzónevek” voltak, mellettük korunk fiatalabb, de már világhírű énekesei és hangszeres művészei is brillíroztak. Az utóbbi évek egyik nagy felfedezése Javier Camerena mexikói tenor, aki Juan-Diego Florez helyére való beugrások után már főszerepeket énekel a Metropolitanban. Gustavo Dudamel, a Venezuelai Ifjusági „csodazenekar” karmestere mára világjáró sztárkarmester lett, és a Bécsi Filharmonikusok élén vezényelt Richard Strauss műveket.

Az a vád, hogy koncepció nélküli parádézás folyik a salzburgi fesztiválon, nem tűnik igaznak. Pereira mögött tehetséges művészi tanácsadók állnak, akik erre az évre is kiváló sorozatokat hoztak létre. A Richard Strauss születésének 150.-ik évfordulóját a Rózsalovag nagy sikert aratott előadásával (az idős Harry Kupfer látványos, modern rendezést nyújtott) ünnepelték sok zenekari és vokális mű mellett. A Tábornagyné szerepében Krassimira Stoyanova a nagy elődök méltó utódaként tündökölt, Sophie Koch a Rózsalovag szerepének jelenlegi legnagyobb „birtokosa”. Sophie-ként Mojca Erdman is feltünő sikert aratott, és fiatal, karcsú Ochsként a 38 éves Günther Groisböck a karakter egyik tipusát lehengerlő módon hozta. Richard Strauss dalestjével Diana Damrau különlegességet nyújtott: a dalokat Xavier de Maistre, francia hárfaművész ihletett kiséretével adta elő. A két művésznek ez már a harmadik programja, amellyel járják a világot: a MEZZO televízióban látható koncert és DVD, CD felvételek is bizonyítják az ötlet kiválóságát. Az élő hangzás élményszerű volt: Damrau csodálatos koloratúr szopránja és a hárfa hangszínei ideálisan illettek össze. A ráadások között a művésznő egy virtuóz koloratúr áriát is előadott – ekkor már az operaházak hangfenomén énekesnőjét ünnepelte a közönség. Mégis a Strauss dalok finom hangszínei, pianoi azok, amelyek megmutatták Damrau igazi előadói nagyságát.

Anton Bruckner művészetét is középpontba helyezték: valamennyi szimfóniáját és vokális, egyházi műveinek egy részét is előadták. A világ nagy zenekarai sorra megjelentek a szimpadon Muti, Rattle, Haitink, Christoph von Dohnányi vezetésével. A Pünkösdi Fesztivál nagy sikere, Rossini Cenerentolája nyárra is átkerült: az előadás tovább érett. Az Ensemble Matheus korhű zenélése a korzikai Jean-Christophe Spinosi vezetésével a korábbi kissé hűvös fogadtatás után itt már sikert aratott. Nem kevésbé Damian Michieletto ötletekben gazdag, gyakran hangos kacagásokat kiváltó kitűnő rendezése. A hamupipőke története ugyanis egy lerobbant huszadik századi önkiszolgáló étteremben játszódik. A gazdag herceg egy playboy, aki a mű végén a csalárd házanépével takaríttatja fel a szemetet. Ezalatt Bartoli a záró nagyáriát énekli – természetesen a tőle megszokott elragadó módon. A legalább 10 percen át tartó „standing ovation” nem maradt el.

Mozart életművét a zenekari, vokális és kamaraművek, valamint a Don Giovanni új rendezése (Sven-Eric Bechtolf) képviselték. Az előadást a két férfi főszereplő, Ildebrando D’Arcangelo a címszerepben, és Luca Pisaroni Leporellóként „vitte el”, a rendezés és a zenekari teljesítmény közepesenek bizonyult. Trisztán és Izolda történetét koncert-kivonat formájában adta elő Daniel Barenboim vezetésével a West-Eastern Divan izraeli-palesztin zenekar. Barenboim, Peter Seiffert, René Pape és a szereptől lassan búcsúzó Waltraud Meier ihletetten idézték fel a jelenkor nagy Wagner előadásait, méltán tomboló sikerrel. A fesztivál nagy meglepetése volt Donizetti Kegyencnő (La Favorite) című operájának francia nyelvű koncertelőadása. Donizetti kiváló dramaturgiai érzéke és egyik legszebb művének csodálatos dallamvilága színpad nélkül is nagy élményt nyújtott. Roberto Abbado a Müncheni Rádiózenekar élén és a Bécsi Filharmonia Kórus méltó partnere volt a neves főszereplőknek. A két világsztár, Elina Garanca és Juan Diego Florez énekét és alakítását a közönség szinte lélegzetvisszafojtva élte át. A csillogó, ezer eurós-dolláros dresszekben pompázó jelenkori arisztokrácia – Pereira szupergazdag közönsége - hirtelen eggyé vált az olcsóbb helyekre szorult  igazi zenerajongókkal.  Ugyanez megismétlődött a Trubadúr előadásain is. A főszereplő, Anna Netrebko, a sajtóban, mint „Callas-utód” szerepel, nem is indokolatlanul. Lenyűgöző színpadi jelenség, makulátlan, minden regiszterben csillógó hangjával. Netrebko válása és autista gyermeke betegsége miatti szorongó életét, majd a fesztivál alatt rendezett harsány eljegyzését bemutató sajtóhírek a callasi botrányokat nem fogják felülmúlni, ellenben rendkívül tapintatlanok.

Szomorúságot okozott Placido Domingo Luna gróf szerepében, mivel már nem tudta uralni ezt a rendkívül nehéz feladatott. Időközben egy fertőző betegség is fellépett nála, így több előadást lemondott. Így jutott viszont lehetőséghez a harmincas évei végén járó lengyel Artur Ruciński, aki parádés beugrásával egy pillanat alatt nemzetközi sztárrá vált, bár korábban is ért már el kisebb sikereket a világ nagy színpadain. A búcsúzó intendáns, Pereira külön vágya volt, hogy kedvenc zeneszerzője, Franz Schubert egy operával is szerepeljen a fesztiválon. A Fierabras előadása azonban sokak számára csak egy unalmas és kevés értelmet mutató rendezésnek és a schubert-i ouvre gyenge láncszemének bizonyult. Aki mégis kíváncsi rá, hallgassa-nézze meg inkább Claudio Abbado  15 évvel ezelőtti kiváló felvételét, amelyet egy sikeres bécsi bemutatóról készítettek. Salzburgban hagyomány, hogy a nyári Ünnepi Játékokon kortárs opera is színre kerül. Így volt ez idén is. A holokauszt hetvenedik évfordulójáról emlékeztek meg a francia Marc-André Dalbavie művével. Címe Charlotte Salomon, a mű egy Anna Frankhoz hasonló történetet mesél el: a fiatal házas, négy hónapos terhes festőművésznőt Auschwitzban gyilkolták meg a nácik. A Salzburgban is fontos és számon tartott szomorú évfordulóra Stephan Zweig kiállítással és egy multimédia színházi produkcióval is emlékeztek.

A fesztivál „háziasszonya” és a Pünkösdi Fesztivál igazgatója, Cecilia Bartoli gyakran felvett „dirndli” népviseletével jelzi, mennyire értékeli a megtisztelő vezető tisztséget Salzburgban. Férje, Oliver Widmer baritonénekes egy Schubertiade vokális estet állított össze, ahol férfikar, kiváló énekesek: Bartoli mellett Robert Holl, Michael Laurenz, valamint Widmer énekes és tanár édesapja is szerepelt. A kritika és a közönség – a hangos és hosszan tartó ováció alapján - ötcsillagos dalünnepnek értékelte a Mozarteum korhűen berendezett színpadán elhangzott produkciót.

Auf  Wiedersehen Herr Pereira! Lezajlott a záró Salzburg Festpiel bál is, ahol Pereira eltáncolta „utolsó táncát”. Következnek a hétköznapok, de jövő nyáron és pünkösdkor Salzburg továbbra is csillogni fog – talán kissé visszafogottabb költségvetéssel.

Ildebrando D'Arcangelo (Don Giovanni, jobbra); Tomasz Konieczny (Kormányzó, középen); és Luca Pisaroni (Leporello) a Don Giovanni salzburgi próbáján, 2014 nyarán.

Forrás: Gramofon-archív