Salzburg emlékezik

A Gramofon című folyóirat 2013 őszi számának 29. oldalán olvasható Dr. Székely György: Salzburg emlékezik című írása, amely érdekes fesztiváltörténeti áttekintés Mozart városából. A cikket nyomtatott lapunkban – anyagtorlódás miatt – rövidítve közöltük, internetes folyóiratunkban azonban az alábbiakban, teljes terjedelmében megjelentetjük.

A Pünkösdi Fesztivál Salzburgban sok éven át a barokk zenéről szólt. A Nyári Ünnepi Játékokat megelőző fesztivál ötlete Hans Landesmanntól, korábbi  koncertigazgatótól származott. Sorrendben Peter Ruzicka, Riccardo Muti, jelenleg  Cecilia Bartoli művészeti vezetése alatt követik a bevált példát: valamely meghatározott koncepcióra fűzik fel az  előadásokat. Tavaly Cleopatra, idén az „áldozat” volt a központi motívum, amelybe belefért Bach Musicalisches Opfer-e Schiff András fantasztikus előadásában, Sosztákovics: 13. „Babij Jar” szimfóniája Valerij Gergiev vezénylésével és Brahms Német rekviemje Daniel Barenboim irányításával. Bellini Normája különleges és rendhagyó előadásban mutatkozott be (ld következő cikkünket). A hatalmas sikerre tekintettel a nyári Játékok egyik kiemelt előadása lett.

Az „Ünnepi Játékok” gondolata a 19. század végén merült fel: 1876-ban Hans Richter, neves karmester vezényletével nyitotta meg kapuit a bayreuth-i fesztivál. Egy évvel később Richter a Bécsi Filharmonikusokkal koncertezett Salzburgban, ahol kijelentette: Mozart művészetét itt kellene ünnepelni egy méltó fesztivállal. Az ötlet megvalósítására azonban még várni kellett. 1904-ben három neves osztrák művész, Max Reinhardt rendező, Hugo von Hofmannsthal író és Richard  Strauss zeneszerző elevenítette fel az elképzelést, ami anyagiak híján ugyan elbukott, mégis ők hárman száítanak „az eszmei alapítóknak”. Munkásságuk valóban meghatározta Salzburg kultúrtörténetét. 1917-ben alakult meg a „Salzburgi Ünnepi Játékok Háza Egyesület”. A nyitóelőadás 1920. augusztus 22.-én Hoffmannstahl misztériumjátéka,  a Jedermann („Akárki”) - a gazdag ember halálának szimbolikus története volt. A hátteret a salzburgi Dóm szolgáltatta hatásosan Reinhardt rendezéséhez. A korabeli lapok szerint a feketepiacon tízszeres áron keltek el a jegyek. Jedermann nélkül ma sincs Salzburg.. Hoffmannstahl korabeli elképzelése, hogy a próza és a zene egyenrangúan legyen jelen a fesztiválon, 1922 óta valóság. Az akkor már létező színhelyek: Mozarteum, Landestheater mellett felépült a hangulatos „Lovasiskola” terme, amely a Mönchsberg sziklájába vájva azóta is természetes hátteret kölcsönöz az előadásoknak. Ezt követte a „Kis” majd 1960-ban a „Nagy Ház”. Ez utóbbi egyedül alkalmas romantikus, nagy létszámú zenekari és operaelőadásokra, ám remek akusztikája miatt szólóestekre is. 2006-ra a „Kis Házat” felújtották és Haus für Mozart néven a Mozart operák modern, kiváló akusztikájú színhelye. Nem tépázta meg Salzburg jóhírét tartósan az sem, hogy a hitleri megszállás elüldözte Reinhardtot, Zweiget, Hoffmanstahl műveit betiltották, elégették.  Az aranykornak egy időre vége lett, de a háború után hamar feléledt a város kulturális élete. A „Jedermann” visszakerült a programba, majd Wilhelm Furtwängler, Karl Böhm, Herbert von Karajan zenei vezetésével újabb aranykor következett. A jó üzleti és diplomáciai érzékű Karajan Bayreuth-al ellentétben mindig arra törekedett a több, mint 30 éven át tartó művészeti vezetése alatt, hogy a zenetörténet különféle korszakainak mesterművei is megszólaljanak Mozart alkotásai mellett. Lassan megjelentek, ha nem is nagy számban kortárs szerzők operabemutatói. A sort Gottfried von Einem „Danton halála” nyitotta – hatalmas sikerrel. A Bécsi Filharmonikusok együttese kezdettől fogva uralta a produkciókat, később jöttek a többiek is, köztük a nagy nemzetközi konkurens,  a  Berlini Filharmonikusok. Sokan emlegetik nosztalgiával a „Karajan-Böhm” aranykorszakot – és joggal. A kor parádés énekesei mellett legendás rendezők mint például Jean Pierre Ponell tették örök élménnyé az operaelőadásokat. Karajan érdemeit a fesztivál színvonalának megtartásában mindenki elismerte, miközben a modern művészetek képviselői, rendezők, zeneszerzők, előadóművészek mégis kicsit a háttérbe szorultak. A város kulturális értelemben konzervatív stílust részesített előnyben.

1992-ben azonban száznyolcvan fokos fordulat történt: művészeti vezetőnek Gerald Mortier-t, a neves belga szinházi rendezőt kérték fel. Mortier a kortárs művészetek rajongója volt, aki mellett a hasonlóan modern zene-pártoló koncertigazgató, a magyar származású Hans Landesmann tevékenykedett. Tízéves munkásságuk a sikerek és botrányok sorozata volt, mert ragaszkodtak törekvésükhöz: Salzburgot a modern művészetek központjává akarták tenni – sikerrel. Egyre többen látták be, hogy nem tarthatók tovább a „múzeumi” előadások.  Néhány év alatt a város kulturális élete levetette konzervatizmusát, pezsgő, színes, tartalmas zenei és prózai sorozatoknak adott helyet. A fesztivált kezdete óta több tagból álló direktórium irányítja, amelyben meghatározó szerepet játszik a fesztivál elnökasszonya, Helga Rabl-Stadler – konzervatív parlamenti politikus, közgazdász és egy elegáns belvárosi ruhabutik tulajdonosa – aki anyagilag is egyensúlyban tartja a fesztivált. A művészeti munkába nem szól bele, kapcsolatait financiális területen kamatoztatja. A fesztivál „vaslady”-jének is hívott hölgy fegyelmezetten tudomásul veszi, hogy itt a sztároké a vezető szerep. Mortier-nak azonban mennie kellett, mert az általa meghívott rendezők egy része „kiverte a biztosítékot”.

Az őt követő művészeti vezető, a kortárs zeneszerző, Peter Ruzicka elképzelései szinte megegyeztek a Mortier-Landesmann időszakkal, ezért őt is sokan bírálták. A 2006-os Mozart évben bemutatta Mozart valamennyi színpadi művét, ami nem csak rekord, de színvonalas művészi produkció is volt. A Szöktetés a szerályból rendezése azonban elnyerte a „minden idők egyik legbotrányosabb produkciója” minősítést, de hiába, ő ragaszkodott Stephan Herheim értelmezéséhez, így nem is volt sokáig maradása, helyére hamarsoan a neves rendező Jürgen Flimm került. Az ő operarendezéseit már korábban is ünnepelték, igazgatói tevékenysége során a fesztivál színvonala megtartásával a botrányok száma látványosan csökkent. Magas színvonalú kortárs zenei sorozatok, ifjúsági rendezvények, a fiatal tehetségek felkutatása, újabb és újabb területeket és korosztályokat hódított meg ez a vezetés. A közelmúltra a svájci Alexander Pereira működése nyomta rá bélyegét. Legelső választása telitalálat lett: Cecilia Bartolit kérte fel művészeti vezetőnek. Már az első évben Bartoli Pünkösdi Fesztiválja nagy sikert és rekordbevételeket ért el, s ez a trend azóta is tartja magát. A nyári fesztivál újabb meglepetéseket kínált, Wagner:Nürnbergi mesterdalnokok, Verdi Falstaff a két „ünnepelt” szerzőtől és ismét Bellini Normája, amely talán az év legfantasztikusabb produkciója volt. A venezuelai zeneoktatási rendszer, az „El Sistema” az idei fesztivál másik főszereplője. Fellép a híres Ifjusági Zenekar Gustavo Dudamel vezetésével és több kamarest, próba, beszélgetős-program is elhangzik erről a nem mindennapi jelenségről. Kodály Zoltán álma – úgy tűnik – Venezuelában megvalósul. 

A 2013-as év azonban a hangos sikerek mellett meglepetést is hozott: Pereira-t, miután  elvállalta a Milanoi Scala művészeti vezetését is, a továbbiakban nem alkalmazzák Salzburgban. A jövő évi program már elkészült, az új intendáns pályáztatása folyamatban van.

Dr. Székely György