Operát hallani és hallgatni

Operát hallani és hallgatni – A Salzburgi Ünnepi Játékok idei előadásainak tanulságai – 2. rész

Közhelyszámba megy, hogy az ének felfokozott beszéd. De miközben – mint tudjuk - a zene nem ismer határokat, a zeneértést akadályozhatja nyelvi nehézség. Ha pedig az érdeklődő a segítségére küldött feliratokat olvassa, részben megfosztja magát attól a másik, még hatásosabb felfokozás élményétől, amit a látvány többlete jelent vagy jelenthet.

Új opera esetében (érthető az új a szó szoros értelmében, tehát szélsőséges esetben ősbemutatóként, vagy személyre szabottan, amennyiben valakinek először van lehetősége az élményszerű komplex ismerkedésre) nagyobb az igény a befogadó iránt, akinek nemcsak többfelé, több mindenre kell figyelnie, hanem egyszersmind a részinformációból ki kell alakítania önmaga számára valamiféle egésznek a képzetét, amelyet „a mű”-ként megőriz önmagában.

Az első találkozások hasonlíthatatlan többletét (többletfelelősségét) éppen ez a szubjektum számára fontos véleményezés adja; s mivel voltaképp bármelyik operaelőadás lehetne valamely érdeklődő számára első találkozás-élmény, ez a meggondolás kellene, hogy túl a szerző és a mű iránti felelősségen, a hallgatóság iránti felelősséggel társuljon valamennyi közreműködő tudatában. Ősbemutatók esetében pedig annál is inkább, mivel itt szinte automatikusan kerül egyenlőségjel a mű és az előadás közé.

A fenti szempontból is szerencsés csillagzat alatt született Thomas Adès új operája, Az öldöklő angyal (amelynek magyar címét a librettó alapjául szolgáló Buñuel-film alapján adtam meg; eredeti címe: The Exterminating Angel), amelynek rendezője a szerzővel közösen kialakított libretto szerzője, Tom Cairns volt, a Bécsi Rádió Szimfonikus Zenekara élén azt est karmestereként a szerzőt köszönthettük.

Ezúttal bátran tehettünk egyenlőségjelet kompozíció és interpretáció közé, hiszen a legautentikusabbak aktív közreműködése szavatolja ezt. Újdonság, amire viszont jó előre készülhetett a közönség. Megannyi interjú, riport, s ezek konkrétumaiból összeállított újságcikk állt idejekorán az érdeklődők rendelkezésére – és Buñuel 1962-es filmjének megnézése is hozzájárulhatott, hogy minél több figyelem jusson a látványra és a hallanivalóra. Aki a film ismerete nélkül jött, akár az ötleten is álmélkodhatott - irodalmi olvasmányélmények, pl. Sartre talán leghíresebb drámájáé, a Zárt tárgyalásé, hozzájárulhatott ahhoz, hogy ne önmagában álló egzotikumként fogadjuk, hanem kultúrkörnyezetbe ágyazva.

Akik napjaink szappanoperáin edződtek, talán első látásra-hallásra könnyen eligazodtak Lucía, Leticia, Leonora, Silvia, Bianca, Beatriz, Edmondo, Raúl, Álvaro, Francisco Edoardo és társaik kapcsolatain, viszonylatain. A „klausztofóbiás kamarajáték” — miként egyik kritikusa nevezte — hiába kezdődik a vendégek bemutatásával; miként az életben közvetlenül, úgy a színpadi távolságból sem lehet hirtelen „ennyi” nevet a személyekhez rendelni. Ráadásul, a rövid zárt számos jellemzések sem különbözhettek zeneileg annyira, hogy intonációs szempontból tipologizálhatóak lennének. Mini-jelenetenként kel hangzó életre egy-egy pár vagy a néhány aktív résztvevő. Eközben a látvány sem tévesztendő szem elől, hiszen egyidejűleg megannyi apró történés zajlik. A női szereplők „beazonosítását” ruhájuk színe is megkönnyítette, s a rutinosnak mondható operalátogató számára Anne Sofie von Otter alakja-hangja jelentett biztos pontot a színpadi világban. Az opera zenéje többé-kevésbé észrevehető eszközökkel gondoskodott a figyelem ébren tartásáról.

Adès több évszázad zenei szókincsének a grammatikájának alapos ismerője, s a kifejezőeszközök hatásmechanizmusával is tisztában van. A pregnáns tánczene-asszociációt keltő ritmika, a jellegzetes formák (fúga, chaconne), a visszatérő- emlékeztető motívumok gazdag rendszerével egyszerre gondoskodik a változatos hangzásról és a felfogható, a zenei tájékozódást segítő tagolásokról. A hangszín-világ sajátos színét az Ondes martenot adta, és a figyelem ébren tartásáról gondoskodott az elektronika kínálta lehetőségekkel.

A Salzburgi Ünnepi Játékok felkérésére készült opera koprodukciós előadás (Royal Opera House, Covent Garden London, Metropolitan Opera New York, Kongelige Opera Kopenhagen). Vélhetően már a premier előadássorozatából készül forgalomba kerülő DVD – a kamarajáték még hatásosabb lesz, ha a néző tekintetét értő kameramozgással irányítják; ezáltal még több figyelem jut a zenének.

Az idei évad igazi csemegéjét jelentette Richard Strauss kései remeke, a Danae szerelme (Die Liebe der Danae). Utolsó operájának ősbemutatóját már nem érte meg a szerző, csupán a tervezett bemutató nyilvános főpróbáját 1944. augusztus 16-án. A bemutatóra 1952-ben került sor (47 zenekari próbával készítette elő az előadást Clemens Krauss), akkor négy alkalommal szerepelt a műsoron. Azóta csupán 2002-ben került színre Salzburgban (öt alkalommal, drezdai koprodukcióban, Fabio Luisi vezényletével). Most ismét a Bécsi Filharmonikusok adták a hangzás gerincét, s miként a fesztivál elnökasszonya, Helga Rabl-Stadler megjósolta, a 2014-es és 2015-ös Rózsalovag nagysikerű előadása jó ómennek bizonyult, hogy ismét Franz Welser-Möst kerüljön a karmesteri pulthoz, s Danaeként Krassimira Stoyanova kapjon ismét parádés lehetőséget. A zenekari tagok azóta fokozatosan cserélődtek, de a mindenkori újak fokozatosan „belenőttek” a légkörbe, s „felnőttek” az elvárásokhoz – a stílusbiztonság, csakúgy, mint a bécsi keringőé, örökölhető, akkor is, ha a zenekari tagok a világ számos országából érkeztek.

Richard Strauss zseniális hangszerelő művészete teljes fényében pompázott, a híres „aranyeső” jelenet látványát felülmúlta a zenekari hangszínvarázs. Az idős komponista búcsúja a zene világától, mindentől, amit szeretett, ami becses volt a számára. Antik görögség, német romantika – az mindenesetre talányos, hogy a rendező Alvis Hermanis díszletei közé hogyan került ennyi arab(os) jelmez. Mindenesetre a látvány káprázatos volt, és sohasem keresztezte a zenei szépségek érvényre jutását. Magyar nézőnek, hallgatónak nagy öröm volt felismerni Celeng Máriát (a 2012-es salzburgi Young Singers Project résztvevőjét) Semele szerepében. A hozzáfűzött remények sorát beváltó fiatal énekesnőre felszabadító erővel hatott a Grosses Festspielhaus hatalmas színpada; felszabadultan játszott és úgy énekelt, hogy minden hangja eljusson a nézőtér legtávolabbi pontjaira is. A Jupitert éneklő Tomasz Konieczny nevét a Budapesti Wagner Napok Siegfried-előadásának közönsége Alberichként ismerte és tanulta meg. A Danae-előadás valamit megsejttetett a késői hallgatóval az Ünnepi Játékok történetének abból a korszakából, amikor még akár egyetlen előadás kedvéért is érdemes volt Salzburgba zarándokolni.

Azóta sokat változott a világ, a média jóvoltából „házhoz jön” megannyi kulturális esemény, a tér-idő rács lehetőségei hihetetlenül megnőttek – ott és akkor a Richard Strauss opera előadásakor annak ellenére átélhettük a „megismételhetetlenség” élményét, ha tudtuk: ezen a nyáron öt alkalommal kerül előadásra, s ismerve a felvételkészítő partnerek tempóját, hamarosan felvételen is hozzáférhetővé válik.

Fittler Katalin/Gramofon.hu/Salzburg

Jelenet Thomas Adès új operája, Az öldöklő angyal salzburgi előadásából. Forrás: Salzburger Festspiele