Romantikus remekművek Pappanóval

Az új évad egyik első kiemelkedő programjaként Sir Antonio Pappano  és a római Santa Cecilia Akadémia Zenekara lépett pódiumra a Művészetek Palotájában. A műveket ezúttal kizárólag a romantika korszakából válogatták. Mind a karmester, mint a zenekar nagy tiszteletnek örvend – a koncert alapján teljesen megérdemelten.

A műsor egy mindig hálás Rossini-nyitányt, Saint-Saëns monumentális Orgonaszimfóniáját és Csajkovszkij utolsó előtti szimfóniáját kínálta. Rossiniról köztudott, hogy előszeretettel emelte át egy-egy dallamát más művéből. A koncerten megszólalt Hamupipőke nyitány is ilyen: Az újság című operából kölcsönözte a szerző. Hihetetlenül pezsgő, a gyakorlattól kissé eltérő hangzással szólalt meg a könnyű kézzel megírt darab, a vonósok éppen csak hallható staccatóival, kitűnően felépített dinamikai megoldásokkal. Igazán jó bevezetést kaptunk a két nagyobb terjedelmű mű elé, melyeket nagyon vártunk; éppen a nyitányban tapasztalt tökéletes hangzás és zenei kivitelezés, az egyedi ötletek miatt.

Saint-Saëns  III. c-moll (Orgona)szimfóniája kellően hálás ahhoz, hogy mindenkor szívesen meghallhassa az érdeklődő. A cím, ha nem is nagyon talányos, de felkelti a kíváncsiságot, milyen is lehet egy orgonaszimfónia? A Liszt Ferencnek dedikált (Pappano e tényt a darab játszása előtt meg is említette), kéttételes, tételenként kétszakaszos mű tolmácsolása kapcsán először azt a gyönyörű vonóstónust kell kiemelni, mely a koncert során mindig jelen volt. E hangzás telt, kicsit sötét, de mindig kifejező. Az indítások pontosak voltak, nem zötyögtek a hangszerek, a piano részek megteltek élettel. Az orgona belépését megfelelően készítette elő Pappano, a himnikus hangulatot előkészítve és meg is teremtve. A határozott, forte szakaszok szenvedélyesen szólaltak meg, mindig az adott karaktert kifejezve. Különösen tetszetősen szólalt meg a kétségbeesettséget kifejező rész. Remek volt a fugato, szinte csillogott, majd éterivé vált. A hangzásarányt minden esetben kiegyensúlyozottnak találtam, a zongora csak színezett, nem szólt ki a szimfonikus hangzásból.

Szünet után Csajkovszkij V. (e-moll) szimfóniáját hallhattuk. Az 1888-ban készült mű nem véletlenül sokat játszott; árad belőle a Csajkovszkijra jellemző dallamosság, az érzelmek végletes ábrázolása, de ugyanúgy a könnyedség, vidámság is helyet kap a hagyományosan négytételes szimfóniában. Csodálatos lassú bevezetéssel (a Csajkovszkijtól megszokott mély tartományban), benne a klarinétszólóval indult a darab, megteremtve az atmoszférát, a kiindulási pontot a nagy forték felé. A lassú tétel megejtő hangulata, a kürtszóló szinte  elállította a hallgatóság lélegzetét. Nagyon érzékletesen szólaltak meg a szólóhangszerek párbeszédei, a hangszercsoportok motívumismétlések valóban egymásra épültek. A kürt mellett az oboaszóló is kivételesen szépen hangzott el, kitárulkozó tételt hallottunk, egészen különleges zárással. A harmadik tételben a hegedűk pontossága néha megingott, de ez csak azért tűnhetett fel, mert addig hibaszázalék nélkül játszottak. A zárótétel felépítése bombasztikus volt, kavarogtak a hangulatok, a méltóságteljestől a diadalittasig, az együttes és a karmester az eksztázisig fokozták a darab ívét. A méltó siker nem maradt el: ráadásként a művészek visszatértek Rossinihoz és a Tell Vilmos-nyitány zárószakaszával búcsúztak.

Remek együttest hallhattunk, kiváló karmesterrel. A hangzás szinte mindig olyan volt, melyre az érdeklődő vágyik, homogén hangszercsoportokat hallhattunk, nagyon igényes zenekari játékot, csodás szólókat. Pappano elképzelései a művek mélyére hatoltak, az együttest végig kézben tartotta. A zenészek örömmel játszottak a keze alatt, nagyon szép, kivételes koncert született.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

Sir Antonio Pappano. Forrás: IMG Artists