Sharon Isbin: Utazás térben és időben

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata - 2015. március 2.

Amikor a kilencvenes évek elején először hallottam Sharon Isbint a Road to the Sun című lemezről, igen megörültem annak, hogy a Romero-fivéreken túl újabb gitáros tűnt fel, aki a korábbiaknál tisztábban, egyenletesebben, érdekesebben játszik. Eduardo Fernández volt még ilyen nem sokkal korábban. Isbin az idők során több lemeztársasággal is dolgozott. Első felvételei még 33 fordulatos lemezen jelentek meg. A sok később híressé váló művészt fiatalon alkalmazó Denon is készített vele lemezt, aztán hosszú ideig az előbb önálló, majd az EMI tulajdonába került Virgin Records dolgozott vele. Utóbb a Teldec szerződtette hosszabb időre, majd a Sony készített vele lemezt. A Warner cég, mely először a Teldec, nemrég pedig az EMI archívumait is megvette, nemrég albumban adta ki Isbin Teldec-lemezeit. A kiadvány praktikus, de hiányolom a lemezek ismertetőjét legalább angol nyelven.

Az első lemezen, melynek címe Utazás az Amazonashoz, Isbin Paul Winter szaxofonossal és Thiago de Mello ütőhangszeressel társulva ad elő ismertebb és új brazil kötődésű darabokat. Az én ízlésem szerint túl sok a hangulatfestő elem. Az őserdő hangjai bizonyos fokig kétségkívül hangulatosak olykor, de gyakran elnyomják a gitárt, illetve a kelleténél több van belőlük. A kevesebb több: amikor Isbint egyedül halljuk, több jön át, mint amikor a gitáros csak a két másik zenész társa. Kicsit világzenés stílusú az egész. Alapjában véve ízléses, de én vagy Isbin önálló játékára, vagy kevesebb szaxofonos és ütős kiegészítésre szavaztam volna.

A második lemez ilyen. Álmok egy világról címmel népdal-ihletésú kompozíciókat tartalmaz széles merítéssel a huszadik századból. Ezen a korongon jól érzékelhető Isbin kimagasló kvalitása. Először is szokatlanul széles dinamikai skálán játszik, nem egyszerű halk-hangos váltásban, nem is ezek szélsőségesebb, erősebb kivitelében, hanem úgy, hogy egy időben tesz markáns különbséget egyes szólamok között. Ez igen differenciált játékot jelent. Túl ezen megfigyelhető játékában, s ez az album sok pontján feltűnik, hogy hosszabb egységeket tekintve szigorú ritmikus formát tart, összeszedetten építkezik. Isbin játéka nagyon tiszta, egyúttal azonban meleg és lágy is, így a(z elsősorban Pepe) Romero-féle kristálytisztább hangzáshoz a korábbi, Yepes-féle lágyabb, zengőbb világból is járul valami.

A népdal-ihletésű alkotásokat tartalmazó lemez igazi zenei élmény. A zene folyamatosságát mutatja, nem a haladás élenjáró darabjai, de nem is a másik végletet jelentő rész megtestesítői, hanem kellemes, izgalmas feldolgozások, élmények. A lemezen számos világpremier található. Sok helyről származnak a kompozíciók, s igen érdekes megfigyelni – összhangban a címmel -, hogy milyen különös módon keverednek a hagyományok, hiszen nemcsak a hely meghatározó tényező, hanem a hosszabb távon messzire ható, részben műfaji, részben hangszerhez kötődő zenei hagyomány is. Ezt  mi sem példázza jobban, mint a izraeli Naomi Sherer szvitjének egyik népszerű darabja, melyről szerzője élete végén kijelentette, hogy a téma spanyol eredetű. John Duarte Appalache-i álmok című szvitje kifejezetten inspirált kompozíció. Lévén korábbiak időben és valamelyest stílusban is kilóg a sorból Tárrega Recuerdos de la Alhmabra és Granados Dedicatoria című műve. Az első előadása érdekes, Isbin mintha kísérletezne a felső szólam halkabb kivitelezésével, ami véleményem szerint nem tesz kifejezetten jót a darabka, ugyanakkor érdekes ez a visszafogottabb megjelenítés.

A következő lemez két olyan kortárs gitárversenyt tartalmaz, melyeket Isbin mutatott be. Az erlső Christopher Rouse Gaudí-koncertje, a másik Tan Dun Yi2 című gitárversenye. Ez a lemez az előző mellett különösen érdekes módon mutatja a kortárs zeneszerzés dilemmáját. Ezek a művek haladok akarnak lenni, egyszersmind hatásosak és újszerűek is. És ez nem könnyű. Rouse darabja a flemencóra általában avagy Rodrigóra való (Andalúz koncert) utalással indul. Rouse tehetséges, jól hangszerel, tud zenei folyamatokban gondolkodni, mégis valami furcsa eklektika járja át ezt a darabot. Gaudít is jellemzi eklektika, mégis itt valahogy nagy a keveredés, jó hatások érvényesülnek, de a mű egészének egysége hiányzik. Ez sokkal jobban áll Tan Dun darabjára. Persze megközelítés kérdése, nem mondom. Ha a zeneszerző életútját veszem, fantasztikus teljesítmény elmaradt vidéki környezetből Kína első számú zeneszerzőjévé válni, akinek a művei iránt a nyugat komolyan érdeklődik. A cím az ősi kínai  Ji kingre utal, ennek szellemében ír Tan Dun sorozatosan, s innen érthető az ellentétes kvalitások halmozása. Ugyanakkor itt még több az effektus és még kevesebb az építkezés, mint Rouse művében. Megjegyzem, ebben a tekintetben jobbnak érzem Tan Dun Citeraversenyét (mely eredetileg pipára íródott, de zhen-változata jobban zeng), bár a magam részéről abban is csökkenteném a hatásvadász elemeket. Konceptuálisan érdekesnek és felületesnek is érződik a mű. Semmiképp sem akarom túlzottan kifogásolni, mert a kínai és a nyugati zenei kultúra közt nemrég még olyan távcolság tátongott, melyet bizony igen nehéz ízlésesen és optimálisan áthidalni, közös nevezőre hozni, s ha Tan Dun világát a még nem olyan régi Sárga folyó zongoraversennyel vetem össze, mely a nyugati nagyromantikát és az édeskés keleti harmóniavilágot igen direkt módon ötvözi, azt kell mondanom, bizony nagy az előrelépés, őszinte a keresés, hiteles a hangvétel. Csak még nem tűnik igazán integráns megoldásnak. Ami főleg Tan Dun művében zavarónak hat, az a gitárszólam háttérbe helyezése, azaz vagy nincs eléggé elöl, vagy csak rövid ideig van ott.

A következő korongon visszamegyünk az időben, barokk versenyművek átiratait halljuk, némi szóló-kiegészítéssel. Howard Griffith és a Zürichi Kamarazenekar kísérete példás, optimális középutas stílusú: nem rejt ugyan magában különösebb meglepetést, de mindvégig megfelelő, ideális. Vivaldi RV93-as és 82-es versenyművei – utóbbi igazából triószonáta – Emilio Pujol átiratában hangzanak el, Bach BWV1041-es Hegedűversenye pedig Mats Bergström átdolgozásában. Albinoni és Giazotto – valójában inkább utóbbi – Adagiója a népzenei korong Appalache-i álmok kompozíciójáról ismert John Duarte átiratában. Ezeken túl még néhány kisebb darab csendül fel szólógitáron: Bach 1056-os Csembalóversenyének lassú tétele Rosayln Tureck átdolgozásában, a BWV147-es kantátából származó Jesu, Joy of Man’s Desiring ugyancsak Duarte verziójában, s a BWV999-es Lantprelúdium pedig Isbin saját verziójában. Isbin egyébként az összes többi átiraton is módosított itt-ott a Jesu, Joy of Man’s Desiring kivételével. Kisebb repertoárral rendelkező hangszerek esetében különösen indokolt az átirat, de barokk művek esetében egyébként sincs vele semmi gond, hiszen a kor zeneszerzői is ezt tették. A lemezzel egyetlen gondom van, lehetett volna hosszabb is, még akár két versenymű is ráfért volna.

Az utolsó lemez betetőzése a sornak. A New York-i Filharmonikusok José Serebrier vezetésével kísérik Isbint három versenyműben. Rodrigo Aranjuezi koncertje a műfaj talán legkiemelkedőbb darabja. Isbin korábban már kétszer felvette, először Hideomi Kuroiwa vezényletével a Denonnál, majd Lawrence Foster mellett a Virginnél. E harmadik lemeze kiváló. Nagy vonalakban megfelel a Yepes és a két Romero által megszilárdított elképzelésnek, de számos apró részletben különbözik. Mindenekelőtt kicsit lassabb, de bizonyos nehéz részeknél nem. Nem hangos és hivalkodó, de virtuóz. Olyan részeknél tud újat mondani, amelyeknél ezt alig gondolná az ember. Oda kell nagyon figyelni, akkor érzékeli az ember ezeket az apró, de korántsem jelentéktelen megoldásokat. Rodrigo alkotását Villa-Lobos Gitárversenye követi, mely szintén a műfaj egyik remeke. Ebben is remek Isbin és Serebrier előadása. Megvan benne a brazilos lüktetés és hullámzás, de mellette a formák és ritmusok megszokottnál erősebb tartása is megfigyelhető. Itt is jelentkezik Isbinnek az a különleges képessége, hogy hosszan fenntartsa az alapritmust, s így feszültséget teremtsen. A korong harmadik darabja Manuel Ponce Concierto de sur című műve, mely Segoviának készült, aki lemezre is vette. Isbin előadása persze virtuózabb. Tulajdonképpen ez is a műfaj kiemelkedő darabja. Visszaköszönnek benne a spanyol kultúrkör zenéjének toposzai, de őszinte, zenei gondolkodáson alapuló darab. Miért mondom ezt? Mert kétségtelenül kevésbé haladó ez a koncert, mint Rouse és Tan Dun művei, nagyon is, hiszen nemigen akar haladó lenni, de egy hagyományon belül újabb használható darabot jelent, míg az említett két kortárs szerző érdekes és haladóbb művei némiképp megszenvedik az előrelépés és megnyerni akarás közti dilemmáját, valamint zenei gondolkodás héttérbe szorulását a konceptuális súly miatt. Amikor Isbin a Virgin, majd a Teldec számára készített felvételeket, fénykorában volt. Sajnálom, hogy a gitárirodalom bizonyos nagy darabjait, főképp versenyműveket, nem vettek fel vele. Egy ilyen jelentős gitárossal nem kellett volna rögzíteni Rodrigo többi művét – az Aranjuezi koncerten kívül csak a Fantáziáról van még felvétele Fosterrel -, Castelnuovo-Tedesco legalább I. Gitárversenyét, Giuliani koncertjeit legalább, bár például az idősebb Romero Moreno-Torroba hangszerelte műve is élvezetes gitárverseny.

(Warner Classics – Magneoton, katalógusszám: 0825646243648)