Sibelius és Saraste: csillagos ötös

Három hangversenyen, alkalmanként három-három művet játszott a Budapesti Fesztiválzenekar a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A szólista a ragyogó hegedűművész, Christian Tetzlaff volt, Jukka-Pekka Saraste vezényelt. Két mű (Dvořák, Sibelius) ritkán szólal meg itthon; a harmadik, Magnus Lindberg nagyzenekari darabja pedig igazi kuriózumnak számít. Sibelius II. szimfóniája egészen hihetetlen minőségben csendült fel – a hallgató kivételes eseményként gondol erre a tolmácsolásra.

Magnus Lindberg Feria című műve 1997-ben szólalt meg először, Jukka-Pekka Saraste vezényletével, a londoni Proms-koncertek sorozatában. Lindberg zenei világa színes, első sikerét a zenekari apparátusra írt Kraft című művével aratta, mely Xenakis és egy heavy metal együttes bűvöletében íródott. A Feria jól felépített darab, kellemes hangzásvilágú, néhány remek zeneszerzői megoldással – így a mű közepén megszólaló kamarazenei hatással, melyben a pizzicatók, a hárfa hangszíne, az ütőhangszerek, majd a fuvoladallamból kinyíló fafúvós hangszerek és a zongora színe volt a legemlékezetesebb. Ahogy sok más hosszabb mű esetében is, ez alkalommal újra érezte a hallgató, hogy bőbeszédű a Feria, a nagyzenekari apparátus előnyeit (hangszíneket) nem használta ki eléggé a zeneszerző. Szép volt Monteverdi Ariadnéjából a lamento tükröződése.

Dvořák a-moll hegedűversenye 1883 októberében szólalt meg először Prágában. Joachim Józsefnek szánta a szerző, de nem a magyar hegedűs mutatta be, hanem Frantisek Ondrícek. A szokásosan háromtételes versenyműben felfedezhetjük a brahmsi hatást, annak ritmikáját is, és bár a mű kellemes, több koncert is sokkal egyedibb ennél. Dvorák megfogalmazása néha suta, sok az üres hangzás, de nagyon izgalmas karaktereket is találunk a műben. Christian Tetzlaff szólójával hallhattuk a darabot, aki a mű előnyeit képes volt megmutatni, nagyon jó atmoszférát teremtett. Nem is csoda, hogy a közönség ráadást követelt, egy Bach-tételt hallottunk. A zenekar a Feriában biztonságosan játszott, Jukka-Pekka Saraste kihasználta a darabban található izgalmas megoldásokat, azonban a Dvorák-versenyműben erre nem tett kísérletet. A harmadik tétel kissé pontatlan volt, a hangszínek nem érvényesültek kellően, mintha a karmester nem mélyült volna el eléggé ebben a műben.

Sibelius II. szimfóniája azonban teljes fényében szólalt meg. Talán ezért is takarékoskodott a karmester az erejével – az előadást lemezre kellett volna venni. Jukka-Pekka Saraste tökéletesen ismeri a darabot, csodás volt a hangzásvilág, a hallgató egy más dimenzióba került. A nyitótétel élt, lélegzett, fantasztikus megoldásokat hallottunk. Három-négy hang, motívum is a zene szerves részévé vált a maga dinamikájával. A belső szólamok kiemelése, néha zakatolása, a zene fodrozódásai, hullámzása, a leheletfinom klarinéthang jelezte a karmester (és a zenekar) zsigeri tudását. A második tétel bőgő, majd cselló pizzicatói, a fölötte kibomló északias dallam, az elementáris gyorsítás vitte előre a művet. Ugyanitt a rezek pompázatosan szólaltak meg, a karmester időkezelése remek volt. A III. tétel villódzása, a diabolikus megfogalmazás, a robbanás, a finálé apró finomságai – csak néhány mozzanat az előadásból. Az ember nem is a hangokat figyelte, hanem azt a hihetetlen tolmácsolást, ahogy zajlott a mű folyamata, magunk is benne voltunk a műben, az előadás hatása alól nem tudtuk kivonni magunkat. A szimfónia tolmácsolása felejthetetlen marad.

Lehotka Ildikó