Snétberger Ferenc: „Szólóban játszani egyszerre feladat és szabadságérzés”

Snétberger Ferenc Berlinben élő, pályája során számos díjjal elismert magyar gitárművész és zeneszerző. Elnyerte a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, a Magyar Érdemrend középkeresztjét, Liszt-díj, Kossuth-díj és Hazám díj birtokosa. In Concert című új szólólemezéről, a Zeneakadémia nagytermében április 15-re kitűzött bemutatójáról, improvizációról, Bachról, klasszikus és jazz kapcsolatáról, programszerűségről és spontaneitásról, kultúrák találkozásáról beszélgettünk – és arról, ami ezeket lélekben összetartja: az egymás és a muzsika iránt tanúsított alázatról.

Gramofon: Az új CD-je a 2013-ban elhangzott zeneakadémiai szólókoncertjének felvétele. Hogyan állt össze a műsora, gondos tervezés, vagy inkább pillanatnyi intuíciók alapján?

S. F.: Is-is. Vannak olyan darabok, amik teljesen ott születtek, vannak olyanok, amikre teljesen felkészültem előre. A szóló mindig nagy kihívás nekem, pláne a Zeneakadémián. Ekkora teremben egyedül játszani a gitárral nagy feladat, erre a helyzetre lelkileg, technikailag is föl kell készülni. A műsoromat előre készítem össze, de vannak pillanatok, amikor hirtelen változtatok. Azt én sem tudom megmagyarázni, hogy ilyenkor pontosan mi történik velem, de elkezdek spontán játszani. Ez általában mindig az első szám szokott lenni, a hangolásból kialakul és elindul valami. Ez nekem is nagyon izgalmas, és vagy bejön, vagy nem.

G.: A kezdés meghatározza akár az egész koncert hangulatát is?

S. F.: Persze, akárcsak a közönség.

G.: A koncert felvételekor milyen volt a közönség?

S. F.: Nagyon jó! Itt a Zeneakadémián mindig az, és ez nagyon sokat segít. Ha már az elején úgy tapsolnak, akkor az egész este jó lesz, és ez nagyon meghatározó.

G.: Kiket könnyebb megmozgatni, a magyar vagy a német közönséget?

S.F.: Nem is tudom, mindenhol más. De az ember itthon van végül is igazán otthon, meg a magyar közönség jó, nagyon nyitott. Valahogy belülről hallgatják a zenét, nagyon meg lehet őket érinteni, és észreveszik azt, ami a zenésznek is tetszik. Van olyan közönség, ahol ezer embernek talán a tíz százaléka tudja, miről van szó. Ezen a téren itthon nagyon jó, tehát ha jó passzban van az ember és át tudja adni a feelinget a hangszeren, akkor ezt a közönség is érzi. Én legalábbis ezt tapasztaltam. És a Zeneakadémián játszani nagyon jó, én nagyon szeretem.

G.: Nagy feladat. Gondolom, egyedül állni a színpadon némi szabadságérzetet is ad, nem igaz?

S. F.: Ez így van, egyszerre feladat és szabadságérzés. Vannak a szólóban olyan dolgok játék közben – pláne egy jazz-zenész esetében, aki improvizál –, amik trióban nem jönnek elő zeneileg. Ez számomra mindig nagyon felemelő. Amikor trióban dolgozol, akkor ott adott egy forma, az ember ahhoz tartja magát általában, és van olyan rész, amikor improvizál. De szólóban össze kell állítani egy jó programot, hogy mindenekelőtt már én is jól érezzem magam, mert akkor a közönség is jól fogja magát érezni. Ez lelkileg nagy kihívás, de én nagyon szeretek így játszani.

G.: Ez az első közös projektje a müncheni ECM-mel és Manfred Eicher producerrel. A lemezen nyolc saját kompozíció szerepel, zárásként pedig a jól ismert Over the Rainbow. Hogy alakult az élő felvétel után a további munka?

S.F.: Mikor összeraktuk Manfreddal az anyagot a stúdióban, akkor ők nem keverték már meg, mert olyan jól fölvették az élőt, hogy nem akartak hozzányúlni, és nekem is nagyon tetszett. Minél élőbb, annál jobb. Sokat kellett vágni, mert hosszú volt a műsor, lehetett volna belőle két lemez is, de hatvan percet szerettek volna. Többnyire nagyon sok improvizáció volt benne, illetve új számok is, és ahogy mondtam, szoktam közben is változtatni, így Manfred szerint felesleges lett volna máris címet adni, és a lemez számai végül a Budapest I-VIII. címeket kapták. Viszont az Over the Rainbow zárás kifejezetten Manfred választása volt, nagyon ügyesen összeállította, nagyszerű ívet adott. Lehet mondani, hogy a jazzben a világ egyik legnagyobb producere, nagyon ért ahhoz, amit csinál. Azokat a számokat vette ki, amiket egyébként én is kivettem volna.

G.: Most itthon van, azonban Berlinben él, workshopot tart Ázsiában, sokat utazik, és a zenéjét is áthatják flamenco, cigány és magyar dallamok. Világpolgárnak tartja magát?

S. F.: Igen, mert persze befolyásolja a zenémen kívül az életemet is. Például nagyon szeretek főzni, a zenén kívül ez a másik szenvedélyem. A különböző országok, városok koncertszervezői általában tudják, hol lehet jót enni. Ha időm engedi, mindig elmegyek megnézni, mert érdekel, hol mit kínálnak, azután kipróbálom otthon is. Egyszer a feleségemet kérdezték, hogy mégis hogy főz a Feri, és azt mondta, úgy, ahogyan gitározik: keveredve.

G.: És az, hogy a zenéje így keveredik, az tudatos választás eredménye, vagy az idők során ösztönösen alakult ilyen eklektikussá, ahogy az említett színpadi intuíciói?

S.F.: Ez nem tudatos, ez így jön. Az embert mindig befolyásolja a környezete, akikkel játszik, vagy amit hall. Nálam ez nem jelenti azt, hogy akkor most erre ráállok és valakit utánzok, inkább többféléből alakul ki valami előbb-utóbb, amire lehet mondani, hogy egy egyéni stílus. De nem utánzok, ilyen céllal nem is hallgatok zenét, gitárosokat pedig még kevésbé.

G.: Pedig éppen azt olvastam Önről, hogy a Zeneakadémián – ahol a lemez koncertfelvétele készült – hallott a legenda szerint Bachot először, ami erős hatásként érte.

S.F.: Pontosan már nem emlékszem erre az időre, de az igaz, hogy Bachnak nagyon nagy hatása volt rám. Abszolút hallatszik a játékomon, és mindenkinek ajánlom, aki jazz-zel és improvizatív zenével foglalkozik, hogy ismerkedjen meg vele, mert Bach zenéje ebben nagyon sokat tud segíteni. Rengeteg olyan kompozíciója van, például a hegedűdarabjai, amikben sok az improvizált frázis, vagy legalábbis olyan a hangzása, és ezt fel lehet használni, ez segít az embernek. Olyan nap nem múlik el, hogy ne játszanék Bachot. Mikor utazom, mindig van nálam egy Bach lantfüzet, amiből gyakorlok otthon. Sőt, olyan is van, hogy élő koncerten kirakom, de nem azt a darabot játszom, hanem arra improvizálok, az ő hangjait használom föl.

G.: Ez nagyon izgalmas, hogy a kotta és az improvizáció kapcsolatát említi. Ha ma egy zeneiskolás vagy egy konzis kitesz egy kottát, akkor azt játssza, ami benne van, de régen ez nem feltétlenül így történt.

S. F.: Biztos vagyok benne, hogy Bach idejében a zenészek összeültek, és az övéhez hozzáimprovizáltak egy szólamot. Csak Bachban megvolt az a zsenialitás is, hogy ő utána le is írta.

G.: Mi volt előbb önnél, a jazz vagy a klasszikus gitár?

S.F.: Apám nem játszott klasszikust, csak jazzt, valahogy észre sem vettük, úgy játszottuk mi is a jazzgitárt. Viszont tanulni klasszikus gitárral kezdtem, és ez nagyon fontos, minden más zene csak ez után jött. Épp ezért volt nagy találkozás megismerni Bach darabjait, amit föl lehet használni a gitárhoz, és be lehet építeni az improvizációba. Ez a mai napig elkísér engem, a nyugodtság, az, hogy nagyon szép és egyszerű. Melodikus és modern is. Szóval először a klasszikus volt, jazzt már tudtam játszani valamennyire, de a klasszikus gitár nagyon elkapott.

G.: Külföldön milyen a klasszikus zene és a jazz kapcsolata, hogyan közreműködnek egymással a két műfaj művészei?

S.F.: Én csak a gitárosokról tudok beszélni. Volt például egy workshop Hanoiban, Vietnamban, itt nagyon sok klasszikus gitáros is volt, és nagyon érdekelte őket, hogy hogy lehet improvizálni. Teljesen kész voltak, hogy egy darabból mit lehet csinálni, tartottam nekik egy workshopot erről, és ez nagyon tetszett nekik. Nagyon nyitottak, és egyre nyitottabbak, sőt, vannak olyan főiskolák is, ahol már tanítják is ezt a klasszikus zenészeknek. Ha valakinek megvan ez a készsége, az nagyon izgalmas tud lenni, de meg kell, hogy legyen a készsége az improvizáláshoz.

G.: És itthon, akár a Snétberger Zenei Tehetség Központban, mit lát?

S.F.: Ott improvizálnak reggeltől estig a gyerekek… (nevet), másról nem is szólhat, ez a lényege ennek.

G.: A klasszikus növendékek is?

S.F.: A klasszikus zenészek nálunk általában tudnak jazzt is játszani, de a klasszikus zenébe persze nem improvizálnak bele, ők ezt úgy játsszák el, ahogy a szerző leírta, mert így szeretik. Utána viszont játszanak cigányzenét ugyanúgy, de jazzt is, bebopot is meg modernebb zenét is, nagyon ügyesek! A klasszikus és jazz diákok nagyon jól megvannak egymással, és a klasszikusosok egyre nyitottabbak a modernebb zene iránt is. Meg kell velük szerettetni, mert nekik ez még kicsit disszonáns. Azt kérdezik, mi ez Feri bácsi? Még nem nagyon értik, de ha hallgatják, rájönnek, hogy ebben is van valami.

G.: Mi a tanítás megszokott ritmusa, hogy zajlik egy napjuk?

S.F.: Az idén tavaszi kurzus két és fél hét volt, de egyébként mindig három hét, és a nyári, a hathetes a leghosszabb. Van egy másik is ősszel, az is három hét, ezeket mindig az iskolai szünetekben szervezzük, hogy a gyerekek el tudjanak jönni. Minden napő be vannak osztva folyamatosan kilenctől hatig. Vannak egyéni hangszeres órák, vannak elméleti órák. Zenekari gyakorlatok: jazz zenekari gyakorlat, klasszikus zenekari gyakorlat, szolfézs, zeneelmélet, jazztörténet… egész nap a zenével vannak elfoglalva, én pedig nagyon szeretek velük együtt lenni… és a gitár a kezemből ki nem kerül egész nap!

G.: A nagyvilágban szeretjük a hasonlóságok helyett az ellentéteket hangsúlyozni, klasszikus zenész és jazzista, zenész és nem zenész, egyik és másik kultúra. Vajon lehetséges ennek véget vetni?

S.F.: De, nagyon jó lenne. Ez mindig nagyon nehéz kérdés. Szerintem a különbségtétel onnan ered, hogy egy társadalomra mindig van valami, ami erősen jellemző, a magyarokra általában azt szokták mondani, hogy mindig nagyon büszkék valamire. A magyarok pedig gyakran olyasmiket hangoztatnak, hogy nálunk olyan vonósok vannak, hogy olyan sehol a világon nincs. Ha elővesz valaki egy gitárt egy tokból és játszani kezd rajta, máris azt mondják rá, hogy sztár. Ezt kellene kicsit visszavenni. A Központban tanulók például a tizenkét hetes kurzus végén fellépnek egy nagyszínpadon, de előtte mindig elmondjuk nekik, hogy gyerekek, ez nem olyan egyszerű. Mindig elmesélem az én sztorimat, hogy amikor vidékről felkerültem Budapestre, ott álltam a Liszt Ferenc téren a Zeneakadémia előtt, nyár volt, ki voltak nyitva az ablakok és gyakoroltak. Csodálatos volt az a feeling, ami ott volt, de eszembe jutott, hogy én ide biztos soha az életben nem fogok bejutni. Manapság olyan gyerekek is jönnek hozzánk vidékről meg Pestről, akik fellépnek a Müpában, a Zeneakadémián a nagyteremben, vagy egy nagy színházteremben. Erre kell odafigyelni, mert ezt a hirtelen sikert ők még nem tudják kezelni. Ezért vagyok kicsit a sztárolás és a gyerekek televízióban felléptetése ellen, mert ez túl korai. A sikerért meg kell küzdeni, ez hozzá tartozik, attól leszel jobb. Azt nem lehet, hogy egy tízéves gyerekből, akit nem ismert senki se, egy hónap múlva sztár lesz Magyarországon. De hogy utána mi lesz két hónap múlva megint… lehet, hogy tönkremegy… sokan tönkremennek ebbe. Ez nemcsak itt, hanem külföldön is így van.

G.:. Ezek szerint ennyire fontos a gyerekek érzelmi felkészítése a pályára?

S.F.: Ez nagyon fontos, tanítjuk is a gyerekeknek, nálunk nem a sztárolásról van szó, hanem meg kell tanulni muzsikálni. Ezt értik és nagyon tisztelik is. Nehéz ezt így elmondani, akkor a legjobb, mikor a gyerekek ott vannak az órán, ott vannak velünk, gyakorolunk, gitározunk, vagy más hangszeren játszunk, és úgy mennek el, hogy jaj, sose fogunk így játszani. És ez a jó, amikor így mennek el a gyerekek, mert ebből tanulnak. Nálunk mindenki órájára beülhetnek, nem zavarnak. Beülnek egymás egyéni óráira és figyelnek, ebből tanulnak a legtöbbet. Egymástól.

Csernus Szilvia