Szabadságharc és ármány

Az egykori EMI örökébe lépett Warner kiadó Maria Callas stúdiófelvételei után most húsz élő felvételt adta ki. Jelen recenziónkban két egyedülálló felvételről, a Nabucco 1949-es és A szicíliai vecsernye 1951-es előadásairól számolunk be.

Zay Balázs

A Nabuccót a nápolyi San Carlo Színházban 1949. december 20-án mutatták be, három előadás volt összesen. A felvétel hangminősége igen gyenge, ráadásul hullámzó, a vége felé egyre rosszabb, de akit érdekel a zenetörténeti esemény, örömét lelheti benne, nem mellesleg a mű egyik legjobb előadása. Vittorio Gui jobb karmester volt, mint azt mai hírneve alapján gondolnánk, ez az előadás az első pillanattól kezdve magával ragadó és ihletett, a karmester érzi és kiválóan érezteti a zene lüktetését. Alig van nyoma a korábban népszerű slamposabb megszólaltatásnak és a magamutogató éneklésnek. Gui a fel-feltörő tapsok után egyből fel tudja venni a fonalat, amire nem minden dirigens képes. A címszerepet a pályája végéhez közeledő, korábbi vezető olasz bariton, Gino Bechi énekli. Jónak tartom az átélés és a szép éneklés kombinációját, előadásában benne van a vokális oldalra koncentráló múlt és a kifejezést előtérbe helyező jövő is. Gino Sinimberghi megfelelően alakítja Izmáel szerepét, de messze elmarad Domingo kiváló teljesítményétől Sinopoli lemezén. A mély hangok dominanciája és a tenorszerep kisebb súlya miatt ajánlatos magasabb, fényesebb tenor választása - Domingo hangja a felvétel készítésekor szépen fénylett. Érdekes, hogy az 1965-ben készült Gardelli-lemezhez is sötétebb hangú tenoristát választottak Bruno Prevedi személyében. Callas ekkor még nem futott be, de hallhatjuk, előadásában már minden benne volt, ami naggyá tette. A meglehetősen nehéz és adekvátan dramatizálható szerep igazán alkalmas volt arra, hogy megmutassa, mit tud kihozni egy amúgy kevésbé attraktívnak tekintett szerepből. Előadásáról leginkább talán azt lehet mondani, hogy intenzív és koncentrált. A két éve Itáliában élő Callas minden belead, ahogy később is tette híresebb szerepeiben. A csekély számú utód – a lemezeket figyelembe véve legalábbis - hasonlóképpen főleg a drámai utat képviseli, egyedül a Fernando Previtali vezényelte Cetra-felvételen szerepel inkább a vokális, semmint a drámai oldalra koncentráló Caterina Mancini.  A Gardelli lemezén szereplő Elena Souliotisnál egyértelműen érezhető Callas hatása, a Sinopoli-felvételen bravúros beugrással szereplő Ghena Dimitrova viszont ugyancsak erős drámai erőt sugároz. Az ő hangja azonban nagyon mezzós, míg Callasnál már itt érezhető a regiszterek erős elkülönülése, ami növeli a differenciáltság érzését, a sokszínűség benyomását.

Számomra megdöbbentő, ahogy a nápolyi közönség a „Szállj, gondolat” kórusnál valaki „Viva Italia!” felkiáltására szűnni nem akaró eksztázisban tör ki. Érthető és levezethető, mégis megdöbbentő. Nem az ókori történetben vannak, hanem a jelenben, nem szakrális, hanem profán síkon. Nevezzenek bár merevnek, én a zene semmilyen hangos megtörését nem szeretem. Épp az élő felvételek nem kis része épp ezért nem élvezhető. Jó példák erre Callas Tosca-alakításai a Metropolitanből 1965-ből, mikor a közönség állandóan megtörte az előadást, melyet Fausto Cleva nem tudott úgy folytatni, mint Gui a Nabuccót.

Lehet, hogy sokan nem értenek egyet ezzel, de én a magam részéről igyekeznék, ahogy csak lehet, visszaszorítani az operaelőadások alatti tetszésnyilvánítást, addig, míg az utolsó hang is el nem hal. Ez ugyan szembemegy az évszázados hagyománnyal – de hisz manapság nem eszünk és nem társalgunk hangversenyek közben, s mennyi minden állna szépen előttünk, ha a sok-sok kalóz-felvételen megmaradt kiváló előadás zenei anyagát egészében s folyamatában hallhatnánk.

E ponton érdemes röviden kitérni az élő felvételek jelentőségére. Hangminőségük szerfelett vegyes, ugyanakkor gyakran olyasmi hallható így, ami másképp egyáltalán nem. Leyla Gencerrel például egyetlen stúdiófelvétel sem készült, pedig a Scala egyik jeles magánénekese volt hosszú ideig, azonban kalózfelvételek sora áll rendelkezésre, melyekből hallhatjuk gyönyörű, az alsóbb tartományok felé különösen szépen kibomló hangját, s csodálkozhatunk, hogy egyik lemezcég sem használta fel ezeket a lemezfelvételeket soha. A gyakran kétségkívül akár gyatrának is nevezhető hangminőség mellett igazi kincsekre bukkanhatunk így. A Maria Callas Live sorozatban most megjelent húsz operából Callas tizenkettőt sosem vette lemezre stúdióban, s a fennmaradó nyolc közt is van olyan, melynél az élő felvételnek egyértelműen primátusa van (pl. La Traviata).  

A Nabucco esetében van több pozitívum. Ehhez a kiadáshoz újra feljavították a hangot. A kiadások sorát nézve általában javulás figyelhető meg, olykor nem is csekély. A másik figyelemre méltó jellemzője ennek a felvételnek a sercegés hiánya, bár a vége felé furcsamód nő az alapzaj.

A felvétel nemcsak Callas, de Gui vezénylése és Bechi éneklése miatt is fontos. Ne feledjük, Giglivel, aki ugyancsak az ezt megelőző kor elsőszámú énekese volt, végül nem énekelt Callas.     

További érdekesség, hogy a legelső fennmaradt Nabucco-felvételről van szó. Bár a hangminőség minden tisztes próbálkozás ellenére meglehetősen problémás, maga az így fennmaradt zenei produkció igen értékes. Elég, ha arra gondolunk, hogy Callas több előadásáról nincs felvétel: hiányzik a Trisztán és Izolda, A valkűr, a Don Carlos például, nem volna rossz legalább ilyen hangminőségben hallani Callast Izoldaként, Brünnhildeként vagy Valois Erzsébetként. 

Eltelt másfél év, elérkeztünk 1951. május 26-hoz. Callas a firenzei Teatro Comunaléban Verdi A szicíliai vecsernye című operájában lép fel. Ez is a kevésbé játszott és még a Nabuccónál is ritkábban felvett Verdi-operák közé tartozik, James Levine kiváló és Riccardo Muti korai Verdi-lemezeinél kevésbé jó bejátszása bizony nem mondható soknak.

Azt is képzelhetjük, hogy Callas bemutatkozását halljuk a Scalában, ugyanis az év decemberében lépett fel ott első ízben szerződtetett művészként, s nem beugróként ugyanebben a szerepben. Akkor Victor de Sabata vezényelt. Toscanini is ott volt, aki Tebaldit kedvelte, Callas állítólag nem tetszett neki, mondván, nem jó a kiejtése – később tudta meg, hogy az énekesnő nem olasz származású.

Ez az előadás részben hasonlít a Nabuccóéhoz, részben ellentétes azzal: hasonló abban a tekintetben, hogy Callas egy kevésbé ismert szoprán-főszerepet szerfelett kidolgozottan és intenzíven ad elő, szokatlan mértékben vonva magára a figyelmet. Ugyanakkor egészen más, leginkább a karmester miatt. S e tekintetben vélhetjük, hogy a fél évvel későbbi milánói előadások akár egészen mások is lehettek. Elég, ha arra gondolunk, mennyi eltérés van Callas Normái között a karmesterek miatt, főképp, ha Votto vezényelte, sokkal dinamikusabb milánói előadást vesszük. Firenzében ugyanis nem kisebb dirigens vezette az előadást, mint Erich Kleiber. Ez felettébb örvendetes, főleg, ha e periódus dél-amerikai Callas-felvételeire gondolunk, azok megannyi modorosságával és slamposságával. Erich Kleibert sokszor hűvösnek érzem, ám ebben a közegben, értve ezen a mű, a helyszín, a közreműködők itáliai mivoltát, az idős Kleiber németes szigora igen pozitív. Előadása nagyon ihletett. Levine amúgy remek lemezének kezdetén alapként, háttérként halljuk az opera első hangjait, melyek Kleibernél mintha fő motívumok volnának. Végig eleven előadást hallunk, gyors és összefogott az egész. Megjelenik a német dirigens kérlelhetetlen szigora és keménysége, de közben a zene árad. Keretek, nem korlátok. Az interpretáció azért egészen más, mint Gui Nabuccója, mert míg az az előadás epikus, olaszos, kantábilis, ez precíz, németes, de – ha másképp is – szintén nagyon éneklő. Gui mintha engedné folyni az előadást, Kleiber inkább szigorúan összefogja, de mindkettőjüknél megvan a biztos alap és a résztvevők szabadsága.

Remek az egyébként ritkán hallott, s ugyancsak görög Geórgios Kokoliós-Bardi tenorista szép, erős, már-már hőstenor hangja. Érdekes figyelni ezt a kifejezetten tehetséges, de elfelejtett tenoristát, akit egyáltalán nem nehéz elképzelni Wagner-szerepben sem. Florestan szerepét énekelte, talán nem véletlenül. Boris Christoff szokás szerint lehengerlő Procida szerepében.  Az O patria, o cara patria… O tu, Palermo áriát senki nem tudta ilyen beleéléssel és pazar vokális megformálással énekelni. Lehengerlő a hang, a személyiség és a zene találkozása. Hasonlóan a Philharmonia Zenekarral és Wilhelm Schüchterrel készített stúdiófelvételhez, mely mégis kevésbé zabolátlan és heves.

Callas szerepe önmagában nem egyszerű, és kevésbé magával ragadó. Callas azonban ismét mindent megtesz azért, hogy a szerep főszereppé és ő maga főszereplővé váljon, lenyűgöző a felkészültsége, az előadás intenzitása. A legkisebb részletek, egy-egy szó, egy-egy kis dallamfoszlány mögött is tudatos kialakítás áll. Callas a Nabuccóhoz hasonlóan itt is megmutatja mind drámai erejét, mind lírai kvalitásait. Az utolsó felvonás nagy áriájában szokatlan módon nagyon lassú tempót vesz, ami a díszítést igen érdekessé teszi.

Ennek a felvételnek sokkal jobb a hangminősége, mint a Nabuccóé, olyannyira, hogy az ember kevésbé érzi hiányát egy kellemesebb hangzású másiknak, mert bizony a Nabuccónál azért olykor igencsak koncentrálni kell, hogy jól halljuk főleg a halkabb éneklést, míg itt minden további nélkül élvezhető az egész.

Katalógusszámok: Warner Classics 0190295844462; Warner Classics 0190295844516