Szerethető Dohnányi-vígopera

Az Erkel Színház első premierje az idei évadban magyar szerző darabja volt: Dohnányi Ernő (képünkön) A tenor című operája. Kétszeresen is jó ötletnek bizonyult a darabválasztás, hiszen hazai szerző műve sajnos nem mindennapi vendég az itthoni operaházakban, ráadásul nagyon kellemes, jó zene szólalt meg, remek történettel, humorral. Nem mellesleg ez az opera – csúnya szóval élve – népnevelő: egyformán izgalmas a műfajjal ismerkedőknek, a zenében alaposan járatosaknak, fiataloknak, időseknek.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

Dohnányi operáját 1929-ben közönség nagyon jól fogadta, Nürnbergben is sikerrel adták elő, ennek ellenére nem maradt a repertoár része, de érdemes volt elővenni. A port csak a szövegről kellett egy kicsit lefújni, ezt meg is tette Csákovics Lajos. Igaz, a kivetítőn jócskán szembesültünk most is helyesírási pontatlanságokkal. (Az eredeti – Carl Sternheim Bürger Schippel című vígjátéka nyomán, Góth Ernő által írt – német nyelvű szövegkönyvet Harsányi Zsolt fordította.)

Dohnányi Ernő zenéje remekül megírt, a partitúrán végigvonulnak az  opera- és zeneirodalom témái. Igaz, nem nyilvánvalóan: izgalmas újkori Ki nyer mát (vagy zenetörténeti vizsgát) lehetne szervezni ezekből a töredékekből. Hol Wagner, hol Weber (hogy a névsor végétől kezdjük a sorolást) jellegzetességeit halljuk, máskor hangszerelési sajátosságokat, de éppen csak csipetnyi fűszerként. Volt szinte szó szerinti zenei idézet is a romantikából, például egy Mendelssohn-dal. A tenor vígopera, ha a szöveget és a zenét nézzük, de ennél több; bevezet a műkedvelők életébe, nagyon jó jellemrajzot ad a főszereplő  esetében, az erkölcsi szál sem elhanyagolható. Thekla inkább a becsületes, polgári életet választja, nem a Herceget. A korabeli  társadalom rétegződése is jelen van, a lány szülei jómódú polgárok, egyszerű munkás is a színpadon van (bár Dohnányi nem él a zenei ábrázolásmóddal). A darab egy, szürkeségében is impozáns, túldíszített szalonban kezdődik, a szereplők komikumtól nem mentesen gyászolják a tenort, új tagot keresnek, aki a férfikvartettjükbe képes lenne beállni.  Senki sem jó, végül Schippelre, a részeges fuvolistára esik a választás. Schippel (Fekete Attila) megjelenése feledhetetlen, mind az entrée-t, mind az öltözéket látva. A szerelmi szál sem marad el, Thekla kezéért hárman is versengenek.

A díszlet – bár első látásra nem igazán nyűgözött le – jól funkcionált, a férfijelmezek a humort jelezték, az öltönyös férfiakból majdhogynem  hiányos öltözetűekké váltak, ruhaletépés után. A két női szereplő ruhája is ilyen változáson ment keresztül. A III. felvonás kissé szentivánéji álmot hozó volt a balettosok szerepeltetése miatt, a hajnali álomszerű kép azonban így kiemeltté válhatott. Nagyon szép, szürreális megoldást élvezhettünk – a kettősség azért itt is jelen volt, hiszen a komédia itt  sem hiányozhatott.

Szvétek László kapta Hicketier, Thekla apjának szerepét, kellemes előadást kaptunk, a hang mélységét néhány helyen nem éreztem eléggé meggyőzőnek. Szerekován János is jól oldotta meg feladatát, a három kisebb, de hálás szerep formálója közül Kiss Andrást éreztem a  legmeggyőzőbbnek az éneklés alapján. Mindhárman remekül komédiáztak, nem  egyszer nevetésre késztetve a közönséget. A Herceg Geiger Lajos volt – jóval halványabb tolmácsolást hallhattunk tőle, talán színészi vénája sem olyan erőteljes, mint a három említett férfié. Farkasréti Mária kellemes színfoltként volt jelen mind énekesi, mind színészi mivoltában. A két nagyon rövid szerepben Molnár Zsoltot és Csiki Gábort  láttuk-hallottuk. Utóbbi minden igényt kielégítően énekelt: sziporkázott, komikusi  megoldása a mai tehetségkutatókat parodizálta. Miksch Adrienn éneklését csak dicsérni lehet, zenei szempontból ő volt a bemutató legjobbja. Érzékenyen ábrázolta a Thekla lelkében végbemenő  változásokat, képes volt egyszerre szende, de tüzes is lenni. Dohnányi is Góth Thekla figuráját ábrázolja a legösszetettebbnek, a legárnyaltabbnak, Miksch Adrienn ez ki is emelte. Fekete Attila ezúttal nem a hősszerelmes szerepében tűnt fel, de játéka igazán tetszett, önfeledten birtokolta a színpadot, ruhája is aláhúzta szerepbeli (talán) kívülállását.

A zenekart ezúttal Vajda Gergely vezényelte, nagyszerűen. Vajda nagy formátumú zenész, széles látókörű, most is képes volt olyan hangzásokat keverni, hogy ha a darab minősége felől valakinek kétsége volt, a zenekar játéka után ez eloszlott. Öröm volt a bemutatón ott lenni, néha jól esik az embernek egy morbid  jelenettel induló, a történetet tekintve könnyed, ám zenei szempontból nagyon igényes, kacagásra ingerlő operát is megnézni.