Tony Bennett & Lady Gaga kollaborációja: Cheek to Cheek

Közös lemezt készített a populáris jazz legendája, a népszerűségében Frank Sinatrával összemérhető Tony Bennett és az elmúlt évek egyik legextravagánsabb popcsillaga, Lady Gaga. A Cheek to Cheek című albumról Téglási Gergő írt terjedelmes elemzést a Gramofon.hu számára.

(Pop)csillag a jazz égiszén. Azt gondoltad, Lady Gagának befellegzett? Orcád el ne fordítsd! Meggyőződésed, hogy Lady Gaga extravagáns-platformtűzdelt haute couture-jeitől való számtalan megszabadulása után megszűnt lady-ként funkcionálni? Orcád el ne fordítsd! A médiahájpnak bedőlve leírtad mint énekesnőt? Orcád Cheek to Cheek-korongjától el ne fordítsd! Adódik a kérdés: miért? Szimplán azért, mert új perszónájának debütálása egy legenda, Tony Bennett égiszátívelő karjaiban jazz-szerűen fenomenális.

Irreálisan ideális Zeitgeist-duó. Mindkét művész nevének említése erős indulatszólamok akkordjait pengeti: Gaga bizonyára vad-elszállt asszociációhullámok tengeréhez vezet, nevét a média szörnye által kiforgatott polgárpukkasztás fame -jelzi; Tonyról pedig – annak ellenére, hogy Amerika jazz-miliőjében évtizedeken átívelő, töretlen reputációval rendelkezik – a magyar zenepublikum valószínűleg nem is hallott. Itt az ideje tehát, hogy e két hang találkozásának album formájában manifesztálódó gyermeke hazai visszhangra találjon – olyanra, amely arcátlan sikkel-eleganciával mosolyt fagyaszt a kételkedők arcára, ám ugyanazzal a lendülettel arcpírt is varázsol, jelezve: ez tábor és ellentábor baráti arcon csókolása. A paradoxonok sora folytatandó: az album két genre (jazz–pop) és két generáció (aranykor–posztmodern) találkozása is. Adott egy 28 éves, pop-extravaganzaként aposztrofált fiatal hölgy, valamint Amerika aranykori, 88 évet maga mögött tudó reprezentánsa – egy irreálisan ideális duó, akik lemezükkel középső ujjat intenek jelenkorunk végletekben gondolkodó mentalitásának. Bizonyítva ezzel, hogy a generációk fúziója igenis lehetséges vállalkozás, a művészek műfaji dobozolása pedig elvetendő zeneipari passé. Zeitgeist, figyelsz? Lady és Tony neked integetnek – orcád el ne fordítsd!

Koncepció jazz-füst mögött. A Cheek to Cheek a Great American Songbook  kánonjából válogatott, klasszikus jazz-sztenderdeket felvonultató dalkollekció. Köszönhetően a szisztematikus szelekciónak, a korong koherens egészet alkotva nyújt csaknem egy órányi elmerülést a jazz keserédes világában. A nyitószám – Anything Goes – legelső soraiban elhangzik, hogy „in olden days a glimpse of stocking was looked on as something shocking / now heaven knows, anything goes” – implikálva ezzel Gaga azon felszínes imidzsét, amelynek konstruálásában és deformálásában a média jelentős szerepet játszott. A lemez hattyúdala, az It Don't Mean a Thing (If It Ain't Got That Swing) a koncepció keretbe foglalásán kívül (ön)tudatosan reflektál erre: a művészi integritás elvesztése ott kezdődik, amikor a patriarchális popbiznisz gátolja egy tehetség swing-szárnyalást; más szóval figyelmen kívül hagyja a humán faktort , az embert, a benne rejlő potenciált – helyette csak a materiális oldalt propagálja.

ART poetica. Kevesen tudják, de Lady-nk legutóbbi érája – ARTPOP – során a végsőkig harcolt művészi hitvallásáért: célja a művészet popvászonra festése volt, mintegy reverzív módon revideálni Warhol POPART-mozgalmát. A korongnak címet adó pszichedelikus hippi-himnusz a művészkultúra (high art / culture) és a popkultúra (low art / culture) fúziójáról, az ART-világ POP-ba injektálásáról szól. Ezt bizonyítandó, olyan kortárs pionírekkel kollaborált, mint a posztmodern popzseni, Jeff Koons, avagy jelenünk-létünk limitjeit megkérdőjelező, azt feszegető performansz-művész, Marina Abramovic. A konstans médiatűz és a zenefogyasztók ingerküszöbének túllépése miatt kevés pozitív visszhangra, kritikai elismerésre talált a lemez. Gaga ars poeticájának és a zeneipar elvárásainak ütközése végül menedzserváltáshoz vezetett – ugyanakkor kreatív csapatából, a Haus of Gagából is eliminálásra kerültek a jattváró-pénzéhes „barátok”

Régi-új sziluett-sikk. Hős gentleman-ünk itt kapcsolódik be a történetbe: minden túlzás nélkül kijelenthetjük, Tony megmentette Gagát. Mentorként karolta fel, megmentve az önmarcangolás és a bizonytalanság szörnyének kegyetlen karmaitól. Kimondott-kimondatlan allúzió erre a sztratoszférában echóként süvítő búnuszdal – Bang Bang (My Baby Shot Me Down) –, hiszen Gagát kvázi saját kedvese, a pop árulta el. Mr. Bennett rávilágított arra, hogy új önmagának megtalálására medicina lehet igaz gyökereihez, a jazzhez való visszatérés: így szület(he)tett meg a régi-új JazzGa. E perszónájának sziluett-sikkjét faux-nak tételezni hiba lenne, ugyanis a hölgyemény – interjúkban gyakran sulykolja: „I have been singing jazz since I was thirteen.” – klasszikusan képzett zongorista, énekes- és színésznő.

Őszinte jazz-reflexiók. Impresszív példája ennek a szóló- és duettdalokból összeálló, organikus jazz-interpretáció. A műfaj autentikusságának megőrzéséhez egy dolog szükséges igazán: lázadó őszinteség.

(a) Szólók lángja. Lady-nk kendőzetlenül, valódi intenzitással, érzelmeket pucérra vetkőztetve énekel fájdalomról, románc-játszmákról és megtévesztésről a korong egyik kiemelkedő darabjában, a Lush Life-szólóban. E dalban találkozik fiatal-naiv önmaga jelenkori-tapasztalt énjével, szembesül a múlt álértékeivel. Parallelbe állítható ezzel Tony mélyebb és sötétebb regiszterben énekelt Sophisticated Lady-szólója, mely élethazugság-ballada hallatán Gaga szemébe – saját bevallása szerint – mindig könnyek szöknek. Lassú tempójával, emocionális szubsztanciájával finoman hömpölyög a szólók tengerében Gaga Ella-improvizációja , az Ev'ry Time We Say Goodbye; dalpárját képezi Tony karakteresen szemcsés, időtálló hangján felcsendülő elmúlás-reflexiója: Don't Wait Too Long.

 (b) Duettek csábja. A duettek közül kiemelt figyelmet érdemel Gaga karcos-füstös vokáljával indító, majd Tony megnyugtató bekapcsolódását követően a feltétlen szeretet színeit felvonultató Nature Boy. Az érzelmi repertoár keserét valamelyest édessé fűszerezik az olyan életvidám-pezsgő sztenderdek, mint a Cheek to Cheek, Firefly, I Won't Dance vagy éppen a Let's Face The Music and Dance. Kiegészítik ezeket továbbá a szemtelenül ironikus, önmagát abszolút nem komolyan vevő jazz-idiómák: Goody Goody, They All Laughed. Nem szabad megfeledkeznünk az érzelmek illanó-transzformatív mivoltáról sem, így a But Beautiful-duettben felvillanó fiatal radiancia és az I Can't Give You Anything But Love nüansznyi vokálkontrollja is kiemelendő momentumok.

Jazz mint tradicionális pop. Mind a Lady–Tony-duó harmóniájának természetes könnyedsége, mind a dalok sikkes swing-je azt igazolja, hogy a tehetségek találkozása áthidalhat generációs szakadékot, megingathat társadalmi prekoncepciókat, kéz a kézben járhat az old-school eleganciája a posztmodern teatralitásával – egyszóval közvetíthet transzcendens energiát a pop és jazz szférái között. Újfajta, mégis régi-új transzferhúr és zenetörténelem-írás ez: múltunkkal reflektálni jelenünkre. Más aspektusból szemlélve, feloldódnak a látszólagos ellentétek. A jazz ugyanis percepcionálható tradicionális popként is – vagyis Gaga tündöklése a jazz égiszén rávilágít a populáris zene dualitására: a tradíció (jazz) és a modern (pop) pillérei szimultán képezik annak fundamentumát. Ennek fényében legitimmé válik a régi-új és a reverzív bélyegek használata, ahogy művésznőnk jósolta: „Cheek to Cheek will be the end of the beginning of my career.”

Generációk fúziója. A Cheek to Cheek komplex paradigmaváltásának köszönhetően a huszonegyedik század egyik zenei mérföldköve, amely lehetővé teszi az aranykor táborának és értékeinek integrálódását a popkult (ellen)táborába. Így a művészi kvalitás, a l'art pour l'art elve kerül előtérbe; a dalok pedig azonos szinten rezonálnak, közös hangot ütnek meg a tömeg idős és fiatal tagjaiban egyaránt. Egyetemes igazság, hogy a zene nyelvét mindenki érti – de értékeli is? Nos, ezt megtudod, ha orcád el nem fordítod.