Triptichon az Erkel Színházban

A három opera – egy tragédia, egy szatírjáték, egy komédia – különböző korban és helyszínen játszódik, de mindhárom egy jobb élet lehetőségének reményét is tartalmazza. Nehéz tehát egy szálra fűzni a színpadi megvalósítást; ez alkalommal a színpad közepén lévő kisebb emelvény (A köpeny esetében egy hajó, az Angelica nővér megvalósításánál a kert, míg a Gianni Schicchinél az ágy) szolgálta a közös pontot. És a felirat: Santa Maria – az utolsóként megszólaló operánál pedig Santa aria. A látvány mindhárom operánál tetszetős volt, túlkapást nem érzett a közönség, bár az Anger Ferenc rendezéseire jellemző szexuális utalás most is megjelent (a Gianni Schicchiben). Mindhárom opera a hagyományos értelemben vett vizuális megjelenítéssel zajlott, a szimbólumrendszer és annak sok esetben érthetetlensége nem borzolta a nézőket.

A zenei megvalósítás nagyon magas szintű volt. A nyitó opera, A köpeny valódi drámát jelentett, a mindent elsöprő szerelmet. Sümegi Eszter (Giorgetta) talán a kelleténél jobban akarta hangsúlyozni a drámát, sokszor mintha Wagner-hősnőt jelenített volna meg hatalmas fortéival, a frázis-záró hangok felerősítésével. Túlságosan hamar vetítette előre a drámát, nem élt az ív felépítésének eszközével. Fekete Attila Luigiként lépett színpadra, a figurát nagyon jól keltette életre. Ez alkalommal nem csak a forte tartományban mozgott, a lírai részeket szépen, érzéssel szólaltatta meg. A szövegmondás kissé selypegős, korábban nem tapasztaltuk ezt a művésznél. Szemerédy Károly Michele szerepét énekelte; remekül, a férfi karakterének minden oldalát bemutatva. A hang telt, zengő, a zenei kifejezésmód aprólékos, a színészi játék, az énekes kiállása sem hagyott kívánnivalót maga után. Érdemes lenne Szemerédyt több szerepre meghívni. A kisebb szereplők közt Gábor Géza (Vakond) és Wiedemann Bernadett (Szarka) alakítását érdemes kiemelni, Gábor Géza hangja egyedi, kifejező. Wiedemann Bernadett már énekelt korábban is olyan szerepet (Házmesterné Petrovics C’est la guerre-jében), mely az alsóbbnak tartott társadalmi osztály tagját mutatja. Mindketten oldották a dráma hangulatát. A rendezés kellemes volt; talán Giorgietta rohangálását, túlmozgását lehetne később csendesíteni, ahogy az Angelica nővér egyes jeleneteinél is érdemes átgondolni a szaladozást – a nővérek a legritkább esetben rohangálnak.

A ritkán hallható Angelica nővér címszerepét Létay Kiss Gabriella énekelte, pátosszal telve, a hallgató átérezte a mélylélektani cselekmény kibontakozását. Létay Kiss éneklése szép volt, de az a bizonyos plusz még hiányzott alakításából. A figura szöges ellentéte a Hercegnő, ezt a rendezés mind a jelmezzel, mind az énekesnő világi mozdulataival – például a szájrúzsozás – jelezte. Komlósi Ildikó a Hercegnő lényegét adta, a kegyetlenséget, a lenézést, a hatalmat. Éneklése most is remek volt, a hang csodás. A mellékszereplők mindegyike a lehető legjobb tolmácsolást nyújtotta, üde volt a gyermekkar.

Kétségtelenül a Gianni Schicchi hozta az est legnagyobb sikerét, és ezt az előadást éreztem a legjobbnak. Minden szempontból kiváló tolmácsolást hallottunk, a humor, a vérbő komédiázás, az életkedv áthatotta a színpadot és a nézőteret. A címszerepben Kálmán Pétert üdvözölhettük, meggyőző, erőteljes alakítást kaptunk. Laurettaként Sáfár Orsolya énekelt, a figurának megfelelő üdeséggel, bájjal. Balczó Péter Rinucciója hozta a szerelmes fiút, a szerep még érhet. A mellékszereplők most is kiválóak voltak, olyan előadást nyújtottak, ahol minden és mindenki együtt volt. Emlékezetes előadás marad. A zenekart Kesselyák Gergely vezényelte, szép színekkel (nem mindenhol kiaknázva a szerzői elgondolást), jó tempókkal. Mindhárom produkció magas mércével mérhető, a színpadkép ötletes, a jelmezek – különösen az utolsó darabé – találóak. Méltó zárása volt az évnek a három opera bemutatása.

Lehotka Ildikó