Vérnász – méltó felújításban

Újabb bemutató szerepelt az Erkel Színház műsorán: Szokolay Sándor Vérnász című darabja szólalt meg. Az alig pár nappal az ősbemutató (1964. október 31.) 40. évfordulója után felhangzott mű a nemzetközi színpadokon  is nagy sikert aratott, Bartók Kékszakállúja után ez a leggyakrabban játszott magyar darab. A magyar opera napját – Erkel Ferenc születésnapját – nem lehetett volna különbül ünnepelni, mint ezzel a minden ízében izgalmas darabbal, és elkötelezett énekesekkel, zenészekkel.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

Szokolay Sándor első operáját fiatalon írta: 33 éves volt, mikor bemutatták a Vérnászt. Bár több operát komponált, az első sikerét nem tudta megismételni. Szokolay Federico Garcia Lorca drámáját választotta, s hogy tökéletesen belemélyedhessen a munkába, egy évet arra fordított, hogy a spanyol irodalmat és történelmet minél mélyebben megismerje, jártas legyen ebben a különös világban. Garcia Lorca drámája nyomán a librettót – Illyés Gyula fordítását használva – maga Szokolay készítette el.

Az opera eredetileg háromfelvonásos, de az előadáson már a Kovalik Balázs-féle rövidített változatot hallhattuk-láttuk; hét képbe, egy részbe sűrítve a zenei anyagot – a tánc- és esküvői jelenetek nagy része nem szerepelt. Érzésem szerint érdemes lenne szünettel játszani, nagyon  sűrű a zenei anyag, nagyon kompakt az opera, nem tud lélegezni. Különösen annak nehezebb így befogadni a művet, aki nem ismeri a kortárs operatermést. Márpedig elenyésző kisebbség az ilyen előadásokon a mai, 20-21. századi zenét rendszeresen ízlelgető-hallgató  néző. Ez  az opera a példa arra, hogy igenis meg lehet szerettetni a nem feltétlenül dallamos zenét.

A Vérnászt említik verista operának, említik a magyar Parasztbecsületnek, nekem nem jutott eszembe a – talán nyilvánvaló – hasonlítás. Szokolay műve a családi élet keretén belül zajlik. Az Anya meghasonlott, leginkább a bosszú, a keserűség élteti. Az anyai felügyeletet nem kérő a Vőlegény élni szeretne, új családban. De szeretne a Menyasszony is élni, eltitkolt szerelmével, s szeretne a Feleség is valami kis melegséget. Szokolay zenéje rendkívül expresszív, nem engedi el a figyelmet, nyers, vad, még a Hold zenéje is szinte sokkoló. Az észvesztésig elmenő indulatok, a szerelem mélysége zenével van kifejezve, Szokolay szavaival „idegzene” a mű. A zenekari együttes nagy, a spanyol koloritot három gitár és az  ütőhangszerek jelentik – illetve a szereplők dobbantásai. Balladai tömörségű az opera, nem kell megmagyarázni az eseményeket,  folynak anélkül is. A szereplők belső érzései tökéletesen átélhetők, azonosulni tud ezekkel a hallgató.

A rendezés mértéktartó, de kifejező volt. Az előtérben, a két szélén felfelé ívelő (mint a gördeszkások pályája) dobogó, hátul egy nagyobb tér, ami el- és lezárható. Szürreális, sejtelmes volt a kórus többször sötétben való sétája, menete, ami baljós hangulatot árasztott. Az Operaház  színpadára készült rendezés itt egy kicsit sérült, kevés volt a hely. A kétségbeesést, az álmokból, képzeletből a földre esést a szereplők a meredek szélekre való felfutás utáni csúszással jelezték. Találó volt a Feleség kisbabáját jelző (nem véletlenül) fehér, összehajtott kendő, mely meghosszabbított kézként is funkcionálhatott. A Feleség lobogtatta, csapkodott vele, halottas lepelnek is láttuk. Nem vonták el a figyelmet a zenéről a jelmezek, egyszerűségük a természetességet jelentette. Kovalik Balázs rendkívül sötét tónust képzelt el, a reménytelenséget, útkeresést ábrázolva.

Kovács Annamária az Anya szerepében rendkívüli volt: a hang, a lelkiállapot kifejezése, a takarékos mozdulatok tették a figurát emberivé, felejthetetlenné. Kovács Annamária az évadban ezt az egyetlen szerepet kapta – érthetetlen, hogy egy ilyen kaliberű énekes miért nem  kap alkalmat énekelni. Vadász Dániel Vőlegényként jelent meg a  színpadon, a szerepet jól tolmácsolva. Nem éreztem karizmatikusnak szereplését – akkor sem, ha a figura az eleve vesztes kategóriába tartozik. Összevetve Szemerédy Károly Leonardójával, a Menyasszony helyében mindenki Leonardót választotta volna, még akkor is, ha tudja, hogy  a szerelem halálra van ítélve. Szemerédy nagy formátumú énekes, jó megjelenésű, hihetetlen izzással énekelte szerepét – ahogy Kovács Annamária is. Kettejüket éreztem az előadás két pillérének. Miksch Adrienn szintén kiválóan énekelt, a Menyasszony karakterét minden oldaláról bemutatva. Wierdl Eszter nagyon jó választás volt a Feleség szerepére – a finom, érzékeny éneklés, a megjelenés predesztinálja a figurára. Balatoni Éva szomszédasszonya ördögi figura  volt, Boncsér Gergely kényes szólama, a Hold biztonságosan hangzott el, a fiatal művész a magasból énekelt, egy kádba mászott be, mely egy vékony pallón volt. A kisebb szerepekre is remek énekeseket választottak: Bódi Marianna az Anyós, Vajda Júlia a Cselédasszony, Szvétek László az Apa szólamát tolmácsolta, a három favágó Bátki Fazekas Zoltán, Hábetler András, Hantos Balázs volt, a kórust is dicséret illeti. A zenekart Kovács János irányította, biztonságosan játszottak, a színeket, érzelmeket kifejezően ábrázolva.

„A szereplők sorsa megállíthatatlan” – mondja Szokolay, s a történet időtlen; Lorca sem adja meg a történés idejét. A dráma élt, a szereplők az egymásrautaltságot nemcsak a szerep szerint éreztették, de szinte megélték a történet súlyát. Remek, felejthetetlen előadást láthattam.