Világhírű vendégek a Nemzeti Filharmonikusok koncertjén

Napjaink egyik legjelentősebb dirigense Bertrand de Billy érkezik a Nemzeti Filharmonikusokhoz, hogy különleges műsort vezényeljen egy szintén világhírű szólista, Radovan Vlatković közreműködésével október 26-án a Müpában.

A zenekar előadásában Wagner Siegfried-idilljét, majd Mozart egyik méltán népszerű Esz-dúr Kürtversenyét vezényli, amelynek szólistája a Salzburgi Mozarteum és a madridi Zsófia Királynő Zeneakadémia professzora, Radovan Vlatković  kürtművész. Az est második részében a szimfonikus repertoár egyik legnagyobb szabású alkotása, Richard Strauss Imígyen szóla Zarathustra című szimfonikus költeménye hangzik el.

Bertrand de Billy Franciaországban született, de Németországban lett ismert operakarmester; később a Bécsi Rádió Szimfonikus Zenekarának első karmestereként a szimfonikus repertoárt – ezen belül éppen az itt hallható német és osztrák szerzők műveit – vezényelte óriási sikerrel. Operadirigensként elsősorban Wagner, valamint a francia romantika - Massenet, Gounod - áll érdeklődésének középpontjában. Wagner-produkcióit több DVD-n is megjelentették, köztük a teljes Ring-ciklust. A kiváló mester egy évtizeden át, 1994-2004-ig vezette a barcelonai Gran Teatre del Liceu együttesét, számos, a világ opera-közvéleményének izgatott érdeklődését kiváltó produkció fűződött a nevéhez.

Bertrand de Billy

Wagner Siegfried-idillje tulajdonképpen a 18. századi szerenád-muzsikák kései leszármazottja. 1870 karácsonyán, Cosima születésnapján hangzott el először a Sigfried-idill, melyet Wagner a Siegfried harmadik felvonásának témáiból állított össze. A beteljesülő boldogság, a tettekre, harcokra készülő ifjúi erő dallamait vonultatja fel benne a szerző, a dráma tűzön áttörő, egész világot meghódító heroizmusát lecsillapítja, elcsendesíti. Wagner életrajzírói szerint ez a nyugodtabb és egyensúlyra törekvő hang híven tükrözi a komponista kiegyensúlyozott élethelyzetét: műveit egyre nagyobb sikerrel játsszák, a Nürnbergi mesterdalnokok müncheni premierje (1868) meghozta a régóta áhított nagy áttörést, 1869-ben megszületett első fiúgyermeke (Sigfried Richard), a Nibelung-ciklus befejezéséhez közeledett, 1870-re elhárult az akadály Wagner és Cosima Liszt házassága elől. A művet korareggel, a tribscheni villa lépcsőházában, Cosima szobájának ajtaja előtt mutatta be Wagner, a szimfonikus együttest ennek megfelelően kamarazenekari méretűre redukálta. Zenei anyaga a Brünnhilde ébredést kísérő varázslatos dallammal indul. A folytatásban Sigfried kürtmotívuma, majd a kompozíció tetőpontján az erdei madár éneke csendül fel.

 A hangversenyen ezután Mozart egyik méltán népszerű versenyműve szólal meg az 1780-as évekből – a szólista az a Radovan Vlatković lesz, aki 1990 óta tartozik a kürtművészek legjobbjai közé, és aki egyszerre professzor a Salzburgi Mozarteumban és a madridi Zsófia Királynő Zeneakadémián. Mozart három befejezett kürtversenyének mindegyike Esz-dúr hangnemű, s a zeneszerző mindhárom művet régi barátja, a szólistaként Európa-szerte koncertező Joseph Leutgeb számára komponálta. A Köchel-jegyzékben 447-es számot viselő kompozíció feltehetően 1787-ben, a Don Giovanni bemutatásának évében keletkezett. A Mozart korában használatos, úgynevezett natúrkürtön csak a természetes felhangok voltak játszhatók, így a középfekvésben a felhangsoron kívül eső hangokat egy sajátos technikával szólaltatták meg: a játékos jobb öklét a hangszer tölcsérébe helyezve módosítani tudta az adott hang magasságát. Ez jelentően kibővítette a hangszer kifejezési eszköztárát: a hagyományos rézfúvós-, „szignál”-tematika mellett a lírai, éneklő karakterű zenék megszólaltatására is alkalmassá tette. A K. 447-es kürtversenyben már a nyitótétel fő- illetve melléktémája is kimondottan éneklő karakterű, a lassú tétel hallgatásakor pedig szinte úgy érezzük, mintha egy operaáriát hallanánk, a jellegzetes mozarti kromatikával megtűzdelve. A művet 6/8-os, „vadász” hangvételű finale zárja.

Radovan Vlatkovic (fotó: Branko Hrkač)

Zarathustra a Krisztus előtti időkben élt perzsa vallásalapító próféta volt. Nevét a modern kor embere számára a nagyhatású német filozófus-költő, Friedrich Nietzsche (1844–1900) tette ismertté: szimfonikus költeménye, az Imígyen szóla Zarathustra 1883 és 1885 között keletkezett. Richard Strauss így ír 1896 augusztusában befejezett, alcíme szerint  „Nietzsche után szabadon” megkomponált darabról: „Nem szándékoztam filozofikus zenét írni, vagy akár zenei portrét festeni Nietzsche nagy művéről. Sokkal inkább kívántam zenébe átültetni az emberiség fejlődésének eszméjét a kezdetektől a valláson s a tudományon keresztül Nietzsche ember feletti ember fogalmáig.” A szabadon formált kompozíció összetartó erejét néhány alapmotívum adja. A rendkívül erőteljes bevezetés, egy csodálatos napfelkelte víziója az egész mű magva, kiindulása: itt exponálják a trombiták az alaphangból és kvintből álló, végtelenül egyszerű „ősmotívumot”, illetve  a természetet szimbolizáló C moll/dúr hangnemet – az emberi vágyakozás izgatottan felfelé törő motívumának H alapú hangneme jelképezi majd ezzel szemben az emberi szellemet. A hatalmas küzdelmeket megjelenítő, rendkívül szélsőséges érzelmi-indulati skálát bejáró mű háromszoros pianóban elhaló befejezése ember és természet ellentétének feloldhatatlanságát sugallja: az éteri magasságba emelt, többször megismételt H-dúr záróakkord a mélyvonósokon pengetett C hanggal váltakozik – s „az utolsó szó” ezé a C hangé…