Walter és Serafin Requiemje

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata – 2014. március 4.

A francia Jade lemezcég különböző liturgikus művek kiadásával foglalkozik, s egy sorozatot a zenetörténet néhány nagy egyházi alkotásának szánt. Ennek keretében látott napvilágot nemrég a két legnagyobb gyászmise egy-egy régi felvétele. Mozart Requiemjéről a Jade cég Bruno Walter egyik felvételét választotta. Ahogy Schumann életében 1840 a dalok éve volt, nyugodtan mondhatjuk, hogy Walter életében 1956 Mozart Requiemjének éve volt. Nyolcvanéves volt ekkor. Összesen hét felvétel maradt fenn vele a műről, egy 1937. június 29-éről a Théâtre des Champs-Élysées-ből, egy 1941. november 9-éről a Carnegie Hallból, egy 1958. március 13-áról a chicagói Orchestra Hallból, míg a többi mind 1956-ból való: március 11-én a Carnegie Hallban, június 23-án a bécsi Musikvereinsaalban, július 26-án a salzburgi Festspielhausban. Ezek mind koncertfelvételek, míg a Carnegie Hallban a koncertet megelőző és követő napon stúdiófelvétel is készült. Ezt jelentette meg most a Jade.

Nagy előadás. Míg sorra jelennek meg különböző historikus vagy a mozgalom eredményeit jobb-rosszabb formában – sajnos inkább rosszabb formában – beolvasztó hagyományos felvételek, jó olyan előadást hallani, melyben maga a zene irányít, s nem elméleti megfontolások. Ezzel nyilván sokan nem értenek egyet. Magam is úgy vélem, helyes törekvés a létszám korlátozása, könnyedebb, átláthatóbb struktúra felrajzolása, amennyiben lehetséges, kottatévedések kijavítása, ugyanakkor ezek leggyakrabban megelőzik a zene saját hatását a dirigensre, az alkotás inherens zenei erejének intenzív érvényesülését. Karajan mindhárom felvétele, Giulini első felvétele példás ebben a tekintetben, s nem kevésbé Walter. Őszintén megmondom, hogy legelső felvételét, mely még az Anschluss előtti időből való, jobbnak tartom, a zene kötetlenebbül folyik, olykor lassabb, finomabb. A Jade kiadásában megjelent egyetlen stúdiófelvételből nem hiányzik egyetlen kvalitás sem, de kevesebb az elengedettség benne. Az első szopránszóló például magkapóbb Elisabeth Schumannal 1937-ből, míg teljesen jó Irmgard Seefrieddel, de kevésbé áll meg az idő. Ha hiányzik is bizonyos tekintetben az egyszeri alkalom kötetlensége, az előadás mély, inspirált, magával ragadó. Érezni a korai keverés némely hátrányát is, a Tuba mirum nem halkabb, mint a legnagyobb tuttik például. A szólisták esetében szintén érezni a precíz megfelelés preferenciáját, szemben a saját szólam kibontásának szabadságával, persze megint csak az említett 1937-es felvételhez vagy más, releváns elképzeléshez viszonyítva. Utóbbin mit értek? A lemez tenoristája Léopold Simoneau, minden idők egyik legkiválóbb lírai tenorja, aki nagyon jó, de magához képest azért annyira nem. Jennie Tourel és William Warfield inkább jók, semmint kimagaslók. Az egészben csak az a csekély hátrány, ami egyúttal az előny is, a jobb hangzásra, az ideálisra való törekvés, amit a részletekből való, egyensúlyra törekvő összeállítás segít is, akadályoz is. Egészében ez egy kiváló előadás, Walter a zene mélységeit mutatja be kezdettől fogva, s minél inkább előrehaladunk a műben, annál inkább. Kár, hogy az utolsó tétel közepét zörej zavarja meg. Amúgy a feldolgozás elég jól sikerült.

Verdi Requiemjének felvételei közül a Jade cég okosan választott: egy méltatlanul háttérbe szorult, kitűnő bejátszást, Tullio Serafin 1959-es felvételét adták ki a Római Opera Ének- és zenekarával. Érthetetlen, hogyan maradhatott ez az előadás mindvégig a háttérben. Serafin az olasz operadirigálás legnagyobb alakjainak egyike. Amikor ezt a felvétzelt készítette, nyolcvanegy éves volt. Neki is van egy háború előtti korábbi felvétele, éppen, hogy csak a háború előttről: 1939 augusztusában vették fel ugyanott a kor legnevesebb szólistáival: Maria Caniglia, Ebe Stignani, Beniamino Gigli ls Ezio Pinza. Míg ezt az utókor – azaz a kiadó, majd miután lehetőség adódott, más kiadók is, helyesen – folyamatosan becsben tartották, a húsz évvel későbbi sosem lett elismert. Mivel stereo, ráadásul nagyon karakteresen az, még az sem állhat ennek hátterében, hogy megjelenése idején az új kétcsatornás technika plusz előnyt jelenthetett. Később talán Giulini felvételének sikere – és ennek kiadói elősegítése – szoríthatta háttérbe Serafin szóban forgó bejátszását. Pedig az előadás kiváló, a mű nagy felvételei közt a helye.  

Serafin első bejátszása sajátosan archaikus. Elég gyors, és bár gyászmiséről van szó, s nem lelni benne semmit, ami ne volna adekvát, átüt rajta az éneklés öröme, a dallam élvezete. Eszünkbe juttatja azt az- etnográfiai, s nem általános értelemben véve - primitív állapotot, amikor szomorú és boldog, sötét és világos nem válik szét, mint amikor bennszülöttek azonosan énekelnek életről és halálról, örömről és gyászról, melyekben közös a misztérium, az érzelmek kifejezése. Az 59-es bejátszás sajátos ötvözete ennek a szabadon folyó, természetes megközelítésnek és az egyes frázisokra, egyes részletekre jobban ügyelő látásmódnak. Kidolgozottabb a részletek terén, megfontoltabb.

A lemez szopránja Shake – szokták Shakeh-nek is írni - Vartenessian, akiről vajmi keveset tudni. A Metropolitanben próbálkozott részleges sikerrel, majd Európába jött. Ez az egyetlen ismert lemezfelvétele, s a kalóz kiadványok közt sem tűnik fel, eltérően néhány, hasonló sorsra jutott tehetségtől. Pedig Vartenessian hangja igazán szép, kicsit hideg, testes szoprán, aki ügyel a magas ugrásokra, de megoldja őket. És a Libera me, Domine igazán erős és kifejező. A mezzoszoprán jobb nem lehetne: Fiorenza Cossotto. Nem mondom, hogy minden egyes megoldásával száz százalékig egyetértek, de nála jobb nincs ebben a szerepben, főleg a hang szépségét figyelembe véve. Nagyon tetszik, ahogy a Liber scriptus első két sorának végén hajlít, de csak finoman. A tenorista kiváló: Eugenio Fernandi. Ő olyan, mint később Carlo Cossutta. Mindketten rövid ideig voltak csúcson, kalózfelvételektől eltekintve egy-egy nagy olasz opera (vele a Turandot, melyben Callas a partnere, s a dirigens ugyancsak Serafin, Cossuttával az Otello, a karmester Solti) és Verdi Requiemje (Cossutta felvételének dirigense Karajan) maradt fenn velük. Összeköti őket a baritonális hang és a biztos technika is. A mai kétes mezőnyben bizony tarolnának. Fernandi sötétebb, érdesebb, de nagyon szép hangú tenorista, aki végig biztosan és erősen, de nem túl erősen énekel. Végig hibátlanul és kidolgozottan énekli ezt az egyáltalán nem könnyű szólamot. Sajnos kétlem, hogy ma bárki is elénekelné ezt így. És akkor még nem ejtettünk szót a basszusról, Boris Christoffról. Ő aztán egészen kimagasló. Vadállat - mielőtt bárki félreértené, szimbolikus, abszolút jó értelemben. Őseredeti, nagy hang, magabiztos, egyéni éneklés. Ritkán mondhatja az ember teljesen pozitív értelemben, hogy egy énekes beleordít valamibe, de itt erről van szó. Nem mindig persze. Kiemelkedik például a Mors stupebit, mely egyénibb, ízesebb a megszokottnál. Az egyik legegyénibb megszólaltatása a szólamnak, a hang erejét – nem a hangerőt – véve a legjobb, amit csak Talvela és Ghiaurov tudott elérni később. Nem mondanék szintkülönbséget köztük, pusztán jellegbelit: Talvela és Ghiaurov egyenesebb, statikusabb, Christoff öntörvényű, van benne valami lezserség, ami azonban mindig a profizmus és a szép ívek keretén belül marad.

Serafin korábbinál lassabb tempói mellett mind a négy énekes szinte úszik a biztosan megtartó alapon, és kényelmesen, részletekre figyelve, széles ívekkel formálhatja meg szólamát. Eközben – csak nyugodtabban - megvan az is, ami Serafin korábbi előadásának fő erénye, a szabad éneklés, a zene áradása. Senki nem sorolja a Római Opera Zenekarát a világ legjobbjai közé. A rezek vonalán nem tudni, az érdesség hátterében a fújás vagy a felvétel áll-e, ám ha valaki figyeli az Ingemisco vagy a Confutatis zenekari kíséretét, megborzong a színek, árnyalatok szépségétől. Őszintén szólva nem tudok ennél jobb felvételt a műről, persze néhány másikkal együtt. Emlék ez a felvétel egy olyan időből, mely nem sokkal később végleg véget ért: végtére is Serafin még Verdi és Puccini világának örököse, első ízben 1909-ben lett a Scala zeneigazgatója. Két felvételét összevetve, s érzékelve a köztük lévő különbséget, gondolhatunk a karmester korára, de Serafin esetében a tipikus késői lelassulás csak részben tűnik relevánsnak, hiszen tele volt még ekkor is energiával, s vélhetően az időközben lezajlott változások is hatottak rá.

A dupla album végén Verdi Te Deumja Toscaninivel. Ő még inkább Verdi, Boito és Puccini örököse, és még inkább energikus. Ez e Te Deum, a Requiemet idézve, a Rex tremendae jegyében fogant, maximális töltésű, sűrű, szinte robban.

A Jade féldrágakő. Walter és Serafin késői bejátszásai drágakövek: mindkettő igen jó hangminőségű, az aktuális hagyomány korábbi fázisaiba repítenek vissza, ugyanakkor magukon viselik annak a hatásnak a nyomait is, amelyek a két karmestert hosszú életük során érték. 

(Jade/Warner – magyarországi terjesztő: Magneoton, katalógusszámok: 3411369977624, 3411369978720)