West Side Story: sem szerelem, sem tragédia

Sok éve nem játszották Budapesten Leonard Bernstein (képünkön) West Side Storyját. Nem meglepő, hogy hatalmas érdeklődés övezte a bemutatót, a későbbi előadásokra is elkeltek a jegyek. Bernstein ikonikus darabja 1957-ben keletkezett, nagy sikert aratott, film, később lemez is született a darabból. A shakespeare-i történet most az Erkel Színház műsorán van.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

A musicalt Novák Péter rendezte, a közreműködők közt nem csak énekesek nevét olvashatjuk. Novák Péter törekedett a történetet több oldalról alátámasztani: így balettművészek, a Táncművészeti Főiskola végzős hallgatói is közreműködnek az énekes szólisták, énekkar mellett. „Az előadás pedagógiai szándékkal is készül: szembesítése egy érzékeny, befolyásolható, gyakran veszélyeztetett korosztálynak a drámával, akik jellemzően már a vizuális információkat részesítik előnyben. A megváltozott befogadói szokásokhoz igazított szövegarány a lenyűgöző zenedramaturgiai eszközöket erősíti, fenntartja a végkifejlet katarzisának, a morális tanulság elmélyülésének lehetőségét, még a színes médiatartalmakon nevelkedett tinédzser közönség körében is” emelte ki koncepciójában Novák Péter.

A vizuális információt többféleképpen kapta a közönség. A színpadon egy emelvény volt, a szólisták többnyire fent énekeltek, mintha kormányszóvivőket láttunk volna a kottatartók miatt (is). A főszereplőket táncosokkal kettőzte meg Novák Péter, aki egykor koreografálta és játszotta is Bernardo szerepét. Furcsa volt a fentről való éneklés – éppen az interakció hiányzott, és nem tudta az ember, mi értelme van a táncnak, kapcsolódik-e az énekeshez valamiképpen a tánc. A jelmezekre nem lehet panaszunk, a díszlet (Horgas Péter munkája) hatalmas rácsszerkezet volt, életveszélyesen lehetett le-fölmenni róla. Ez a félelmetes, rideg díszlet azonban a történethez illett. A West Side Story – követve az újabb gyakorlatot – magyar prózával szólalt meg, a dalok angolul. A Tonight szinte mosolygásra késztette az ember az angol kiejtés miatt: mintha nem csak Maria lett volna bevándorló...

Három koreográfust is jegyez a produkció, köztük  Novák Pétert. A sok tánc sokféle volt: egy kis klasszikus balett, kis néptánc; ismét többfélét akart Novák megmutatni, de ez a visszájára fordult. A színpad mellett a proszcénium-páholy és a nézőtér is belekomponáltatott a rendezésbe. Nem maradhatott el a mára kötelező jellegű és indokolatlannak tűnő vetítés. A nyitány alatt (mely nem segített a szereplőket felismerni) a rendezőt is láthattuk egy pillanatra. Novák Péter sok mindent illesztett elképzelésébe: ez hol sok volt, hol pedig túl kevés. A mikroport használata nekem furcsa – képzett hangú énekesek esetében, zárt térben talán eltekinthettek volna az erősítőtől.

A zenei megvalósítást jóval szerencsésebbnek éreztem, tulajdonképpen ez vitte előre a darabot; az énekesek, a zenekar produkciója meggyőző volt. Tony szerepében László Boldizsár mutatta meg a szólam szépségét, sajnos színészi produkcióról nem sokat lehet említeni – a rendező báboknak képzelte a figurákat. László Boldizsár korábbi tapasztalatai segítették a figura zenei megtestesítését (a Mariában lévő néhány bizonytalan hangot kivéve).

Mariát Nánássy Helga énekelte, kifejezően, szépen – ha a szerep érik, még élvezetesebb előadást nyújt majd. Kálnay Zsófia Anitája is meggyőző volt, mindkét énekesnél inkább az operai tapasztalat érződik. A zenekar hozta a különféle tánctípusokat, a jazzes hangzást, a klasszikus zenében nem gyakran fellelhető stílust. Dénes István karmester nagyon jól összefogta az előadást.

A történet viszont éppen a túl sokat megmutatni akarás miatt elsikkadt, az ismert songok nem kaptak tapsot, a befejezés pedig lógott a levegőben. Nem volt sem szerelem, sem tragédia, csak steril eseménysorakoztatás.