Windsori víg férfiak

Zay Balázs lemezkritikai rovata – 2013. január 15.

Verdi Falstaffja váratlan, kiugró remekmű, az agg zeneszerző egy sikertelen korai – bár szerintem cseppet sem rossz – vígopera-próbálkozás után élete végén megírta a zenés színpadi komédiák egyik legkiválóbbikát, sokak szerint – s köztük van Arturo Toscanini is – a legjobbat. Egészen ritka, hogy szó és zene ilyen összhangban legyen egymással, s a látszólag csapongó, víg felszín alatt ennyire kidolgozott zenei képletek bújjanak meg.  

Egynémely énekes néha többször is felvesz egy-egy fontos szerepet. Élen járt ebben Cesare Siepi, Mario del Monaco, akik Don Giovanni és Otello kimagasló megtestesítői voltak. Ám náluk nem olyan tág az időhatár, mint Alfredo Krausnál, akivel fiatalon, meglett korban és meglepően későn is készültek felvételek Alfredo Germont szerepében. Herbert von Karajan későn vette fel a Don Giovannit, mikor Samuel Ramyey személyében megfelelő címszereplőre lelt. Úgy tudom, Karajan nem mást, mint Plácido Domingót szemelte ki a szerepre, elsősorban azért, mert a rendezőként is működő dirigens a tenoristát alkatilag is megfelelőnek látta a szerepre, továbbá úgy vélte, bariton-szerepet is énekelhetne. Domingo nemet mondott, de idővel megmutatta, hogy bariton szerepeket is el tud énekelni (lásd A sevillai borbélyt Claudio Abbadóval, aztán nemrég a sajnos lemezre nem vett Simon Boccanegrát Antonio Pappanóval).

Mindez hogy jön össze? Úgy, hogy nemrég két Falstaff-felvétel is megjelent új kiadásban, Mario Rossi 1949-es Cetra-felvétele A RAI Torinói Ének- és Zenekarával a Warner jubileumi Verdi-sorozatában, valamint Karajan 1980-as bejátszása a Bécsi Filharmonikusokkal a Philips Classics katalógusát átvett Decca új operasorozatban, s mindkettő címszereplője Giuseppe Taddei. Úgy tudom, Karajan azért választotta a már idős Taddeit, mert Shakespeare öreg szoknyapecérét egy az egyben megmutatni tudó, hangilag még megfelelő figurát látott benne, olyasvalakit, akit nem kell kitömni, maszkírozni, hanem úgy, ahogy van, Sir John Falstaff tud lenni.

Amilyen remek a darab, olyan nehéz jól vezényelni. A mérce hamar magasra került Toscanini révén, akivel szerencsére remek hangminőségben fennmaradt többek közt egy 1950-es előadás Giuseppe Valdengóval a címszerepben. Nem sokkal később Karajan is hozzátette a magáét Tito Gobbi főszereplésével 1956-ban készített EMI-felvételével. E kettő messze kitűnik könnyedségével és beszédszerűségével. Amikor 1963-ban Solti György készített lemezt Geraint Evans címszereplésével a Falstaffról, vastagabb zenekari szövetbe ágyazva meg tudta tartani a beszéddel harmóniában lévő feszes ritmizálást. De milyen e két, most újra kiadott felvétel?

Végig érezhető, hogy Rossi rutinosan, biztos kézzel vezényel, sőt, számos alkalommal kapja fel fejét az ember egy-egy kifejezetten inspirált megoldás hallatán. Rossi ösztönösen közelít a darabhoz, mint Verdi-operához, s kevésbé foglakkozik annak sajátos arányrendszerével. Eleven és lüktető az egész, de a finom többszólamúság, valamint a különös metrikusság kevésbé mutatkozik meg ebben az előadásban. A zenekari szövet eléggé erős. Míg Solti ezt ötvözte a darab metrikus voltának hangsúlyozásával, Rossi a zene arányait és mértékeit tekintve általánosabb, inkább ad hoc szinten maradt. Más a zene folyamatossága, nem a jelesebb barokk műveket idéző finom rendszer adekvát lüktetését halljuk.

Karajan a két felvétele közt eltelt mintegy negyedszázad alatt sokat változott. 1980-as felvételén aligha keressük régi, pergő, a zenét a szöveg deklamálására fűzött attitűdjét. Kényelmes és lágy lett. Lemezét hajdanán nem nagyon értékelték. Ez idő tájt – jobbára alaptalanul – gyakorta ítélték meg negatívan, muzsikálása korrekt megítélése helyett inkább személyisége és múltja bizonyos pontjaira reflektálva. Való igaz, ez a késői Falstaff eléggé lassú, nem lelni a pergő párbeszédességet, feszes tempókat. Ám dőreség nem észrevenni benne a csodálatosan finom zenekari árnyalatokat, a kétségkívül kényelmes tempók mellett is pregnáns ritmikát. Karajan 1980-ban egészében alternatív ugyan, de a darab konstrukcióját, ritmikáját tekintve – ahol Rossi szabad volt – rendkívül pontos. Igen szubtilis, lágy Falstaff ez. A darab élességéből, nyugtalanságából sok minden csillapult. Talán azt is mondhatjuk, a legendás 1950-es Toscanini-előadás főbb minőségei Karajan két felvételében más és más formában köszönnek vissza. Az interakciók, beszédek centrális rendező ereje az elsőben, a finom visszafogottság a másodikban játszik domináns szerepet. 

Ami Taddeit illeti, szép, lágy, felfelé nyitott, finoman ízes hangja mindkélt felvételen átüt. Fiatalon is jól alakítja az öreg nőcsábászt, idősen pedig meglep hangja hajlékonyságával, frissességével. Jó választás volt Karajan részéről. Érdekes: a szerepével egészében azonos Taddei tulajdonképpen szöges ellentéte Gobbinak, Karajan korábbi Falstaffjának, aki kimunkáltan alakította a nem éppen nemesen eljáró öreg windsori nemest. Mindkét felvételen felkészült, remek énekes gárdát hallunk. Rossi előadásában jobban kijönnek az individuumok, hiszen alapvetően hagyja, illetve szabadabban inspirálja énekeseit. Öröm a ritkán hallható Rosanna Carteri és a kitűnő Lina Pagliughi szereplése. Karajan régi felvételén ugyancsak karakteres egyéni alakításokat engedett az általa meghatározott, szigorúan tartott keretek közt. A késői bejátszáson egészen más a helyzet. Nem arról van szó, hogy ne hallanánk egyéni hangokat, nagyon is azokat hallunk (Christa Ludwig, Raina Kabaivanska, Tudeliese Schmidt), de élete e szakaszában Karajan a generalizálás sajátos fajtáját preferálta sokszor, amikor harmonikus egész részeként tekintett a szólistákra. Gyanítom különben, hogy választását ebben az esetben is befolyásolták asszociációi hozzá közel álló énekesek és az opera egyes alakjai tekintetében. Mind Rossi, mind Karajan lemezén jó a Fentont éneklő tenorista, Rossinál a ritkán hallható Emilio Renzi, Karajannál pedig a sajnos mára megkopott hírű Francisco Araiza.

Ám nemcsak Taddei szerepelt hosszú idő után újra szerepében, hanem a Fordot éneklő Rolando Panerai is, aki történetesen Karajan első felvételén alakította még ifjan a szerepet. Összeszedett, ízléses mindkét alkalommal. A relációk finom egyensúlyára épülő zenés komédia érdekes érintkezési pontjainak se szeri, se száma. Taddeinek, Rossinak és Karajannak is akad még további élő felvétele a műről. 1957-ből fennmaradt egy felvétel Gobbival és Karajannal, 1959-ből Taddeivel és Rossival – ezúttal a RAI Római Ének. És Zenekarával –, 1966-ból Gobbival és Rossival.

Katalógusszámok: Warner Fonit 2564661432 (magyarországi forgalmazó: Magneoton); Decca 0289 478 4167 8 (magyarországi forgalmazó: Universal Music)