Bach, Klemperer, Menuhin

Ha Nipper kutyát, aki Francis Barraud festményén sokáig reprezentálta az EMI lemeztársaságot, s ha az ezt felváltó egyszerű logót nem látjuk is már, a cég kínálata szépen megjelenik újra az új tulajdonos, a Warner Classics gondozásában. Nemrég két olyan felvételt adtak ki, melyek megjelenésük óta folyamatosan elérhetők voltak. S ez nem csekély dolog, hiszen a harmincas, illetve a hatvanas évekről van szó.

Az első lemez anyaga – Bach a-moll és E-dúr hegedűversenye, valamint a d-moll versenymű két hegedűre és zenekarra - idővel állt össze, hajdanán külön-külön készült és jelent meg a három felvétel. A 20. század harmincas évei nagy jelentőségű időszak volt a Bach-recepció terén. Ekkor vette lemezre Pablo Casals a Csellószviteket, Edwin Fischer a Wohltemperiertes Clavier két kötetét – s Menuhin a szólóhegedűre írt szonátákat és partitákat, de nem csak ezt. Apja 1930-tól szervezte, hogy tanára, Adolf Busch társaságában vegye lemezre a kéthegedűs versenyművet, Busch azonban úgy vélte, Menuhin még nem eléggé érett ehhez a műhöz. Álljunk csak meg! Mennyire más idők voltak! Ma ez nehezen képzelhető el, milyen sok kompromisszumot kötnek – s itt nem a szükségesekre, a jókra gondolok csupán – jeles művészek is csak azért, hogy lemezfelvételt készíthessenek. Ám Menuhin apja és producere végül két évvel később megszervezett egy felvételt az ifjú tehetség másik tanárával, George Enescuval, aki maga is korszakos hegedűs volt.

Míg tanítványa bejátszása Bach szonátáiról és partitáiról – ugyancsak a harmincas évekből - máig kiadásban van, Enescué híre – mely a negyvenes évek végén készült - lassan elkopott. A következő évben, illetve három évre rá aztán elkészült a két egyhegedűs verseny felvétele is (BWV 1042 – 1933-ban, BWV1041 – 1936-ban), ezeken Enescu vezényel, míg a kéthegedűs karmestere Pierre Monteux volt. Nem értek egyet azzal az általános megítéléssel, miszerint Enescu ne lett volna igazán jó karmester, én ebből semmit sem érzek ezeket a felvételeket hallva, sőt, az a-moll koncert beállítását – igen beállítását, mert az alapot, bárhogy nézzük is, a dirigens adja meg, s ha akár csak parányi eltérés mutatkozik attól az együttérzéstől, együttmuzsikálástól, ami Bach esetében kiváltképp fontos, borul az egyensúly – különösen eltaláltnak érzem. Milyenek ezek a felvételek mai füllel hallgatva? Ma egy fiatal hegedűs ritkán játszik Bach-versenyművet. Ezek a bejátszások jól mutatják, hogy – egy amúgy sok tekintetben pozitív és értékteremtő folyamat negatív hatásaként - ez a repertoár kiszorult a hagyományos hangversenyéletből, mintha már csak a historikus együttesek adhatnák elő kellőképp. Menuhin, Enescu és Monteux előadásában e koncertek a sok évszázados szimfonikus folyam integráns részei. Míg a historikus alternatívát, valamint annak szükséges hatását üdvözlöm, azt sajnálattal észlelem, hogy ez a repertoár elszórt esetektől eltekintve kiszorult a szimfonikus repertoárból. Szimfonikus, mondjuk, s nem gondolunk arra, hogy ehhez a barokk ugyanúgy kötődik, mint a klasszika a vagy romantika. Gondoljunk csak a kifejezés eredetére, s arra, hogy Bach, Händel is hány szimfóniát írt. Persze, más szimfóniát, de Mozartnál látunk példát mind az előzményre, mind az eredményre.

Menuhin, Enescu és Monteux a több évszázados folyam részeként szemléli a műveket, és ennek megfelelően nem restrikciós módon, hanem szabad zeneiséggel közelít hozzájuk, s bontja ki őket. Elsősorban is az a-moll Hegedűverseny előadásában mutatkozik meg a zene, a benne rejlő és hozzáadott érzések gazdagsága. A fiatal Menuhin nagysága ebben rejlett, nemcsak a képességben, hanem a zeneiségben. Mára ez még inkább érvényes, napjainkban ezrek játsszák le simán ezeket a műveket legalább ilyen pontossággal, csak éppen nem ilyen zeneiséggel. 

Menuhin maga nagyon szerette ezeket a műveket, kiváltképp a Kettősversenyt, melyet pályája folyamán többször is lemezre vett, a Menuhin Festival Orchestra, majd Bath Festival Orchestra elődjét jelentő The Robert Masters Chamber Orchestrával Christian Ferras mellett, aki maga is Enescu-tanítvány volt, Gioconda de Vita partnereként az Anthony Bernard vezényelte Philharmonia Zenekarral, aztán későn egy-egy tanítványával Alberto Lysyvel (és a Camerata Lysy Gstaad-dal), valamint a Londoni Filharmonikusokkal Jin Livel. Utóbbi azért szép visszakanyarodás, mert Li ekkor szintén gyerek volt még, mint ő egykor, amikor Enescuval vette lemezre a darabot. Li aztán eltűnt a globális rivaldafényből, jelenleg a Szingapúri Szimfonikus Zenekar elsőhegedűse.

Visszatérve a W-re, mely Nipper kutya helyén tűnik fel, megjegyzem azért, hogy az egykori EMI-alaprepertoáron túl bizony van még mit kiadni, így ezeket a későbbi Menuhin-felvételeket is.

Egy másik Bach-felvétel különös módon kötődik az említett Menuhin-lemezhez, melynek anyaga a harmincas években jött létre. Otto Klempereré. A két művész közt volt kapcsolat. Ha volt mű, amelyet még Bach Kettősversenyénél is többször vette lemezre, az Beethoven Hegedűversenye. Köztük is kiemelkedik az Otto Klemperer vezényelte változat. Mikor Menuhin ezeket a Bach-felvételeket készítette, Klemperer figyelme is a zeneszerző felé fordult. 1932-ben, épp, mikor Menuhin és Enescu felvette a Kettősversenyt, előadta a h-moll Misét, ráadásul akkoriban szokatlan s felette előremutató módon, kis együttessel. Lám, Klemperer valahol a múltban Harnoncourt mozgalma hátterében. 1967-et írunk, a nagyon idős Klemperer visszatér a h-moll Miséhez. Ma szinte hihetetlen módon tizenhárom nap áll rendelkezésére. Ez meg is mutatkozik, ahogyan sok mai bejátszáson a kapkodás, a spórolás. A műről egész sok felvétel készült már, az egyik épp az idős Enescué, a legkedveltebbek Karajané (ugyanennél a lemeztársaságnál), illetve Karl Richteré. Klempereré e kettő mellé került, s máig őrzi ezt a megosztott vezető pozíciót. Különös persze a mai historikus kontextusban azt hallani, hogy Klemperer eredeti hangzásra törekedett, kisebb együttest preferált. Pedig így van, bizonysága – ha nem ebben a darabban is – Sargent vagy Boult egy-egy bejátszása például. Napjaink embere kétségtelenül testes hangzást érzékel elsőre, ugyanakkor hallgassunk csak oda figyelmesen, legyen bár eléggé testes ez az előadás, egyúttal nagyon transzparens és flexibilis is. Persze a flexibilitás relatív, de igaz. A mély rétegek dominánsak, azaz Klemperer erős alapot használ, de ez a szerkezetes Bach esetében aligha tekinthető problémának. Ami máig szinte utolérhetetlenné teszi ezt a lemezt, az a kidolgozottság. Az embernek az az érzése, az öreg, nyers Klemperer valahogy nagyon szerette ezt a zenét, mintha tényleg a Bach megjelenítette transzcendens kerítette volna hatalmába.

Az előadás kétségkívül súlyos, de nem túlzottan, másrészt a súlyosság nem jelent egyúttal túlzott tömbösödést, összefolyást. Klemperer törekvése kétségtelenül sikerült, ugyanis a mű csodálatos szerkezete, polifonikus világa mindvégig tisztán megmutatkozik, a szólamok egymáshoz megfelelő rugalmassággal viszonyulnak. Az öt szólista kiváló, jobb ez a választás, mint Karajané az első lemezen, a másodikhoz ő is két mély férfi szólistát választott. Tenoristája megegyezik az első Karajan-felvételével.

Kár, hogy Klemperer hajdani előadása nem maradt fenn, nehéz elképzelni ugyanis egy kis együttessel való előadást a harmincas években, különösen, ha visszafelé tájékozódni kívánó fantáziánk Klemperer hajdani magyar Magnificat-előadásába botlik, melyen zongora játszotta a continuót. Milyen jó, hogy Menuhin esetében a felvételek átívelik a hosszú életpályát.

Zay Balázs

(Katalógusszámok: Warner Classics 0825646076031, 0825646076048)