A dicsőség múlása és maradása

A Profil Edition Günter Hänssler egyik új kiadványa Maurice Gendron néhány felvételét tartalmazza. Elgondolkodtató, mennyire igazságtalanul bánik az utókor bizonyos művészekkel.

Zay Balázs

Casals afféle ősatyja a csellónak, Piatogorskynak nagy neve van, de gyanítom, kevesen hallgatják. Gendron nevét alig említik manapság. Tortelier sorsa hasonló. Közös is van bennük, nem is kevés. Franciák és játékuk egyik fő jellemzője az elegancia. Gendron hírét leginkább Bach hat szvitje vitte messzire, ez nincs ebben az összeállításban. Dvořák Csellóversenyéről nem a későbbi, Haitink kísérte Philips-felvételt halljuk, hanem egy 1946-ból való londoni bejátszást Karl Rankl vezényletével. Schumann csellóversenyét és Csajkovszkij Rokokó-variációit a fiatal Christoph von Dohnányi kíséri a Bécsi Szimfonikusok élén, s két műben – Haydn II. gordonkaversenye és Boccherini IX. csellóversenye – nem kisebb kísérője van az Orchestre des Concerts Lamoureux élén mint maga Pablo Casals, aki a csellisták közül egyedül Gendront kísérte lemezen karmesterként. Beethoven-szonátában és Schubert Arpeggione-szonátájában Jean Françaix kíséri. A Dohnányival készített felvételeken elég erős a zenekar, Gendron viszont szokásához híven könnyed és elegáns. A két műnek egyébként jót is tesz Dohnányi határozott formaadása, mivel könnyen szét tudnak folyni nem eléggé markáns kíséret esetén. A Casals kísérte előadások nagyon szép, telét, régies stílusúak, nyugodt és kiegyensúlyozott a zene folyása. Françaix, zeneszerző lévén, analitikus, konstrukciósan orientált és inkább erősen billentő kísérő, játéka néha nem kifejezetten egyenletes, de biztos hátteret ad. Gendron játéka technikailag ma is helytálló, s kiemelkedő erénye a kifinomult, enyhén és nagyon diszkréten érzelmes, egész kevéssé telt, de melegséget sugárzó hangzás. Ezzel a Dvořák-koncert sem túltelített. A Profil Edition Günter Hänssler másik új kiadványa Vladimir Ashkenazy korai felvételeit tartalmazza. Igen érdekes, a felvételek még Ashkenazy szovjet idejéből származik, Varsóban, Moszkvában, illetve Berlinben (vélhetően Kelet-Berlinben) készültek. Ashkenazy 1955-ben második lett a varsói Chopin-versenyen, 1962-ben pedig – John Ogdonnal együtt – megnyerte a moszkvai Csajkovszkij-versenyt. Izlandi feleségével előbb Moszkvában éltek, aztán engedélyt kaptak felsége szülei meglátogatására, aztán 1963-ban elhagyták a Szovjetuniót és Londonban telepedtek le.

Otthon is sikeres volt, de annyi jó zongorista működött akkortájt a Szovjetunióban, hogy még ilyen kvalitásokkal is nehéz volt kiemelkedni közülük. Ashkenazyt aztán a Decca foglalkoztatta egész életében, s az egyik legkiválóbb diszkográfiát hozta létre. E korai bejátszások javarészt a később megismert művészt mutatják. Makulátlan technika, nagyon differenciált játék, a művek meggondolt felépítése, egészen ritka tisztaságú billentés és hangkép, kevés érzelem, ugyanakkor széles dinamikai skála és az elmélyültségnek, valamint a technikának köszönhetően a megszólaltatott művek mélyére hatolás.

A legtöbb mű Chopintől van, akinek később majdnem az összes művét lemezre vette, az I. zongoraverseny kivételével, melyet talán annyiszor játszott fiatalon, hogy végképp elege lett belőle (ami nagy kár, s bizony egyszer azért kivételt tehetett volna). Nem véletlen, hogy Ashkenazy stílusa és kvalitásai mellett itt is kiemelt helye van az etűdöknek. Furcsa és érdekes, hogy az a művész, aki kimondottan nem érzelmes és játéka kifejezetten racionálisnak tűnik, az egyik legjobb Chopin-játékos. Fokozhatjuk a megállapítást, ha ehhez hozzátesszük, hogy egy másik, nagyjából kortárs zongorista, Maurizio Pollini, szintén varsói versenygyőztes, ugyancsak racionális és reprezentatív, kifejezetten nem szubjektív zongorista és szintén az egyik legkiválóbb Chopin-játékos. A polonézeket például véleményem szerint messze ők játsszák a legjobban. Hallunk egy kis Lisztet is, tőle keveset játszott, mivel nem elég nagy hozzá a keze. Az album egy másik zeneszerző két művével zárul, akitől Ashkenazy utóbb szintén minden fontosat eljátszott. Felvette Beethoven össze szonátáját, zongoraversenyeit pedig többször is. Itt a Waldstein szonátát és az Op. 111-es szonátát halljuk. Az Op. 111-es kissé lassabb a későbbinél, de mindegyikben ugyanaz a tudatos felépítés és differenciált dinamika tűnik fel. A hangminőség jó, de van némi kismagnós beütése, valószínűleg a tiszta hangzás elérése érdekében engedtek a hang testességéből.   Ashkenazy elismertsége több mint fél évszázada folyamatos.

Kiadó: Profil Edition Günter Hänssler

Katalógusszámok: PH18091, PH19030