Informál és tudásanyagot közvetít

A magyar zenebarátok körében háromkötetes Liszt-monográfiájával vált ismertté, a magyarul is olvasható Bülow-kötetét követően ismét terjedelmes – „élete és kora” jellegű - munkával ejt ámulatba, amelyet méltán neveznek „minden idők legátfogóbb monográfiájának” a lengyel komponistáról. A brit-kanadai zenetörténész, Alan Walker  április 6-án töltötte be 90. évét – elképesztő munkabírásának csak elismeréssel lehet adózni. Egy évtizedet áldozott arra, hogy körültekintően utánajárjon (éspedig a szó szoros értelmében!) kortörténeti adatoknak, dokumentumoknak. 

Fittler Katalin

Ennek köszönhető, hogy Fryderyk Chopin-ről szóló munkája nem csupán informál, hanem tudásanyagot közvetít, abból is a legmegbízhatóbb fajtát: az egymásnak ellentmondó, szövevényes forrásanyagok terepén megbízható iránytűvel tájékozódik, és tájékoztatja olvasóit. Tehát, betekintést ad megannyi szemelvénnyel mindazokról a megalapozott és megalapozatlan, írásban terjesztett hírekről és vélekedésekről, amelyek befolyásolhatták a korabeli közvéleményt – ezáltal empatikussá teszi az olvasót is. 

Sohasem téveszti szem elől a „11. parancsolatot”, miszerint „Sose hozz értékítéletet olyan zenéről, amelyet nem szeretsz”, ugyanis amit „nem szeretünk”, azt „a kritikatörténet tanúsága szerint nem is értjük”. Érezhetően „szereti” Chopint, s ebből adódóan szerethetőnek ábrázolja, miközben nem kell elhallgatással szépítenie a kényes mozzanatokat sem. Gazdag környezetrajz hátteréből emelkedik ki Chopin, az ember és a muzsikus, utóbbi minőségében alkotó- és előadóművész. 

 

 

A tartalomjegyzék tanúsága szerint az életrajz korszakolása az elsődleges – a belső tagolás viszont rendre lehetőséget ad értékes zenei elemzéseknek. Itt is érvényesül Walkernek az a szemléletbeli jellemzője, hogy rendkívül érzékenyen tud „súlyozni”, a mindenkori lényegesre irányítva a figyelmet. A mintegy nyolcadfélszáz oldalas munkában sok példa van arra, hogy minimális helyen megkülönböztetően lényeges közléseket ad, legyen szó zenei formáról, műfajról, harmóniáról, dallamról vagy akár hangnemválasztásról. Ezek a leghasznosabbak a gyakorló muzsikusoknak, és okulásul szolgálnak a zeneelmélettel foglalkozó kutatók számára is. 

Fejérvári Boldizsár gördülékeny fordításának köszönhetően „olvastatja magát” a könyv, mondhatni, letehetetlenül. És ahhoz is kedvet csinál, hogy meghallgassuk a zongoracentrikus életmű megannyi megunhatatlan örökzöldjét – és felfedezzük a ritkán játszottakat.