Mint fának susogása

Tizenévesek művét hallhatja a közönség október 13-án a Nemzeti Filharmonikusok hangversenyének elején és végén. Az együttes Lukács bérletének nyitókoncertjének kitűnő szólistái a zenekar tagjai.

Mozart tizennyolc esztendős korában, úgy is mondhatnánk, élete félidejében komponálta négytételes művét, az A-dúr szimfóniát, hiszen pár hét híján ugyanennyi évet tartogatott még számára a sors. Igazi profi kompozíció, friss, eleven szélső tételekkel, mély szenvedélyeket nem korbácsoló lassúval, elegáns menüettel.

Georges Bizet mindössze tizenhét tavaszt látott, amikor belekezdett az ugyancsak négytételes C-dúr szimfóniába. Neki ez volt az első komoly kísérlete a műfajban (Mozart majd’ másfél tucat szimfóniát írt már az A-dúr előtt, s épp kerek tucatot utána). Érdekes módon a francia fiatalember művének első tétele Mozart zenéjére emlékeztet. A második már inkább Berliozt juttatja eszünkbe, dallama romantikusan szárnyal, ahogy 1855 körül illik. A két fiatalember muzsikája közt egy olyan érett férfiú zenéje szól, aki az ötödik x-en túl is megőrzött valamit a gyermekkorból.

(fotó: Csibi Szilvia / MNF)

Paul Hindemith késő öregkoráig szeretett odahaza modellvasúttal játszani. Zenéjében szintén van valami játékos vonás. Úgy vélte, a 20. században is érdemes feltámasztani a barokk concertók lüktető-motorikus ritmusvilágát, polifon szólamszövését, persze modernebb, érdesebb-csípősebb harmóniákkal. Paul Hindemith Németországtól Amerikáig, s onnan Svájcig ívelő életútja során tanárként, zeneelméleti könyvek szerzőjeként, hegedű- és brácsaművészként és világszerte turnézó karmesterként is sikeres volt. Fafúvós hangszerekre, hárfára és zenekarra írt három tételes Concertója 1949-ben, a Columbia Egyetem felkérésére készült. Míg a fafúvósok (fuvola, oboa, klarinét és fagott) és a hárfa szólistaként lépnek előtérbe, a rezek (két kürt, két trombita és egy harsona) a zenekarban foglalnak helyet. A derűs hangvételű, briliáns szerkesztésű műben mindvégig érvényesül a Hindemithre oly jellemző írásmód, az önálló életet élő, egymásra felelő, egymást ellenpontozó szólamok szövevényes hálózata. A szellemes rondófináléra a zeneszerző kacagtató poént tartogat: a zene szövetébe ágyazva, de azért jól hallhatóan, mintegy vezérdallamként újra és újra felhangzik a klarinéton egy közismert operarészlet első nyolc üteme, sőt a tétel végén a téma folytatása is.