A Brahms kiadója, Simrock is érezte ezt, amikor eleve
ad libitum énekkel adta ki ezeket. Idővel elkezdték énekkarral is megszólaltatni, és Brahms maga készített aztán egy ének nélküli, négykezes letétet. Különös egyébként, hogy nem sokkal korábban, és nem túlságosan messze Bécstől született egy hasonlóan különös darab: Rossini Kis ünnepi miséje, szintén négy szólistára, ezúttal két zongora és harmónium kíséretével. Mindössze öt évvel előzte meg Rossini műve Brahmsét. Jelentős eltérés azonban, hogy az olasz mester nagy ívű művét rendre karmester – vagy karnagy – dirigálja, míg Brahms rövidke dalainak sorát a szoprán, mezzoszoprán, tenor, basszus, valamint a két pianista maga hozza össze. E lemez esetében sem tudni, volt-e, s ha igen, ki volt az irányító köztük. Alighogy elkészült Brahms a Szerelmi dalkeringők első, tizennyolc darabból álló sorozatával, új ciklusba fogott, hasonlóan a Magyar táncokhoz, bár itt nincs olyan alapvető koncepcionális eltérés a két sorozat között.
A Szerelmi dalkeringők esetében elsőre is saját dallamokat alkotott, noha a népdalkarakter jellemző, így valamilyen szinten a Német népdalok sorozatához is kapcsolható a két dalciklus. A különleges melódiaívek összeadódása szerfelett izgalmassá teszi ezeket a kis műveket. Ritkán köthető Mahler Brahmshoz, sokkal inkább Brucknerhez, ám a Szerelmi dalkeringők nyers, szókimondó, kvázi népzenei modora határozottan előremutat Mahler irányába. A sorozat talán hatott Dvořák nem sokkal későbbi Morva duettjeire, a két szerző barátságát, valamint a megtöbbszörözött énekhangot figyelembe véve ez egyáltalában nem zárható ki.
A szövegek Georg Friedrich Daumer Polydora című gyűjteményéből valók, kivéve az új sorozat utolsó – tizenötödik – dalát, mely Goethe szövegére készült. Fontos lezárás ez: arról szól, hogy a szerető szív baját és örömét hiába próbálják a múzsák leírni, az Ámor ejtette sebeket begyógyítani nem, csak csillapítani lehet. Számomra különös, hogy egyszerre négy ember énekel a szerelemről, ami mindig személyes, szubjektív. Persze itt általánosabb igazságokról van szó. Meg szegény Brahms is hamar „elkopott” e téren a hamburgi kocsmák világában, s későbbi vonzalmait nem tudta a platói magasságokból szemtől szembe közelségbe hozni. A mai fülnek érdekes a Dirne szót egyszerűen csak lány-értelemben hallani, ma ez Brahms sanyarú gyermekkorának kikötői világához kapcsolódik, s nem népdalok egyszerű lányaihoz.
A Deutsche Grammophon lemezén kivételes énekes gárda szólaltatja meg a két ciklust, valamint az Op. 64-es Három kvartettet, melyhez egyetlen zongorista adja csak a kíséretet. Edith Mathis hangja gyönyörű; legtöbbször kifejezetten kedves, ahogy lírai, erősen vibráló hangját kellő erővel érvényesíti. Kimagaslik a kvartettből Brigitte Fassbaender, aki ezúttal is karakteres, expresszív, egyéni, mégis kontextusba illő. A két férfi énekes erős egyéniség, sokat szerepeltek együtt, ám így mégis kevésszer, hogy szinte végig parallel énekelnek. Azon túl, hogy koruk legnagyobb dalénekesei, összeköti őket az is, hogy mindketten erős dramatizálással nyúltak a dalokhoz. Kik ők? Peter Schreier és Dietrich Fischer-Dieskau. Utóbbi kiváltképp él a dramatizálás eszközével, ami egy-egy ponton néha soknak tetszik, ugyanakkor az egész formába öntéséhez előnyösen járul hozzá. A két zongorista Karl Engel és Wolfgang Sawallisch. Ilyen esetekben a lemeztársaságok feljegyzései közt vajon szerepel-e, mikor ki játszotta az alsó, és a felső szólamot? A szextett előadása nagyon viharos, gyors. Ez némely esetben a keringős karakter ellen hat, ugyanakkor mozgalmas, izgalmas. Olykor kissé hajszolt, túl erőteljes a megszólaltatás. Mintha az első ciklus második dalának „heftig angetrieben”, azaz hevesen meghajtva részét előadási jelzésként fogták volna fel. Ez nem a kvalitás magas szintjét érinti, hanem az előadás jellegét, ami egyértelműen rusztikus, dinamikus, míg elképzelhető egy egészen más, finomabb, lágyabb megközelítés is. Mivel a néha nyers, pörgős előadás a parasztos jelleget erősíti, talán Bartóknak is tetszene ez az olvasat. Mert hogy nem a bécsi valcerhangulat árad az előadásokból, az biztos.
Deutsche Grammophon – Universal
000289 477 8619 1
