A tezaurusz egy „örök érvényű” görög kifejezés (θησαυρός –kincsesbarlang, kincsesláda) latinosított változata: egy bizonyos rendezőelv szerint csoportosított fogalmak gyűjteménye és magyarázata, a modern szótárak és enciklopédiák őse. Mostantól több is ennél – egy jelentős új dán jazz triólemez címe.
Máté J. György
A 2021 nyarán rögzített egyórás anyag (hat felvétel) szerzője és a trió vezetője Peter Bruun dobos, aki a stúdiómunkát megelőzően már két évtizede játszott együtt Søren Kjærgaard pianistával és Jonas Westergaard bőgőssel. Sőt, 2021-ben lemezzé érett az 1999 óta megszokott, sokáig napi rendszerességgel művelt közös improvizálás: a Positioner című albumon Westergaard szerzeményei szólaltak meg, míg most Bruun az ügyeletes komponista. Mégis fontos megjegyezni, a zeneszerzői kvalitásokat nem lebecsülve, hogy a háromtagú együttes elsősorban nem három individuális zenész közös műsorát, hanem kollektíve létrehozott darabokat kínál hallgatóinak. Lemezeik kiadásakor csupán másodlagos cél, hogy a gyakran Fuchsia (kalapemelés Sam Rivers előtt?) néven szereplő zenekar komponista tagja közös előadásban juttathassa el szerzeményeit a közönséghez.
A Thēsaurós több szempontból különleges lemez, igazi csemege mindazon kritikusoknak és zenehallgatóknak, akik az egyéni utakat járó muzsikusok próbálkozásaira kíváncsiak, s az ilyesmit többre becsülik a technikailag jól kidolgozott, de mégiscsak korábbi művészek jelrendszerét követő vállalkozásoknál. Peter Bruun triójának minden megszólalásán hallható, hogy a három muzsikus a konzervatóriumi idők óta dolgozik együtt, még ha időlegesen elváltak is útjaik, amikor ketten New York-ban telepedtek le, s váltak bizonyos ottani avantgarde zenészkörök részévé. A Fuchsia hosszú évek után a 2016-os Koppenhágai Jazzfesztivál alkalmából állt össze újra, immár sok nemzetközi tapasztalatot gyűjtött érett zenészekkel.
A három dán muzsikus között makulátlan a kohézió és a szinergia, pedig – laikusként is hallhatóan – igen bonyolult struktúrákat szólaltatnak meg együtt. A jellemzően tíz percnél is hosszabb kompozíciók megírt és improvizatív elemek bonyolult szövetéből álló, szokatlan metrumokat (12/11, 12/13, 18/17) alkalmazó, alkalmasint spirálszerűen csavarodó darabok, melyek úgyszólván előadhatatlanok lennének pusztán néhány hangpróba után. Bruun, Westergaard és Kjærgaard azonban saját hangszereik igazi mesterei, akik gyakorlatilag bármely stílusvilágban képesek lennének magasszintű kamarajazzt játszani. Bruunról például bajos lenne megmondani, zeneszerzőként vagy ütőhangszeresként jelentősebb művész. Kjærgaard-t egyelőre csak pianistaként ismerjük, bár a hírek szerint a zenekar tervbe vette egy az ő darabjaiból álló gyűjtemény rögzítését is. Minthogy a zongorás triókban általában a billentyűs hangszerre koncentrál leginkább a közönség, e lemez hallgatásakor is talán az ő játékának sokszínűsége az első, amire felfigyelünk. Dallamfordulatai meglepően hatásosak, könnyed billentése és virtuozitása harmóniai szigort rejt, s „out” játékát lírizmussal keveri. Esetében nem érdemes találgatni, kiknek a gyakorlata hatott rá, mivel elmélyült módszereinek bő választéka nyomán sokakra lehetne tippelni. Ami pedig a komponista Bruun poliritmikában gondolkodó elképzeléseit, illetve szokatlan metrumait illeti, azoknak a természetes tolmácsolása olyasféle varázsként hat a hallgatóra, mint annak idején, több mint hatvan esztendővel ezelőtt a Time Out albumon felcsendülő 9/8-os Blue Rondo à la Turk, melynek ritmikáját a világjáró Brubeck török utcai zenészektől leste el, s melyben a konvencionális egy-kettő-három egy-kettő-három egy-kettő-három pattern helyett a sokkal szokatlanabb egy kettő egy kettő egy kettő egy kettő három képlet, illetve ennek tovább gondolt variációja érvényesült.
Egy efféle modern felfogásban játszó, a régi jazz-formanyelvekre csak egy-egy gesztussal reflektáló trió előadásában figyelhető meg talán a leginkább, milyen izgalmas feszültség jön létre a mesteri individuális teljesítmények és a szintén magasszintű kollektivitás között. A figyelmes hallgató egyszerre érzékelheti a muzsikusok remek egyéni teljesítményeit és közös erőfeszítéseik izgalmas eredményét. Mindezt az a hallgató élheti át, aki kellő időt és alapos figyelmet hajlandó szentelni a dán együttes dupla lemezének. Az egyórás koncentrált lemezhallgatást elsősorban a jó zene indokolja, de a muzsikusok már csak aprólékos előkészületei miatt is megérdemlik fokozott figyelmünket. Az albumhoz mellékelt sajtóanyagból kiderül például, hogy zenészi együttműködésük huszonhárom éve ellenére Westergaard a pandémia idején egy hétre bezárkózott lakásának egy kis szobájába, hogy Bruun szerzeményeit tanulmányozza, mielőtt a közös felvételek elkezdődnek. A gondos felkészülésnek hatalmas mennyiségű (több mint húszórányi) zeneanyag lett a gyümölcse a stúdióban. Ennek nagyjából 1/20-át élvezhetjük a lemezen. És mint az a „nehéz” zenékkel általában történni szokott, erre az albumra is igaz, hogy minden lejátszáskor többet mutat meg rejtett, lassan kibomló szépségeiből.
Hogy a Peter Bruun, Søren Kjærgaard és Jonas Westergaard művészi teljesítménye előtti fenti főhajtás nem egyszerűen kritikusi elfogultság, azt az is mutatja, hogy a zongorista például egy időben Andrew Cyrille-lel és Ben Streettel alkotott szupertriót, a bőgős John Tchicai együttesében foglalt helyet, a dobos pedig többek között Django Bates bizonyos projektjeiben kapott szerepet, vagyis olyan kollégák hívták őket zenekaraikba, akik megengedhették maguknak, hogy csak a legminőségibb hangszeresekkel dolgozzanak együtt.
(ILK Records, 2022)
